Egy cím nélküli történet-15. rész

Itt is van a történetem következő része, jóval hosszabb lett és végre tartogat izgalmakat is, jó olvasást kívánok hozzá mindenkinek.


Épp csak felkelt a nap, de a lázadók már talpon voltak, bakancsok csattogása, motorzúgás és arab nyelvű üvöltözés hangja koronázta meg az amúgy is kellemetlen reggelt, Jack felült és megkísérelte kidörzsölni az álmosságot a szemeiből, több-kevesebb sikerrel.
Miután kissé magához tért és lerázta magáról az álom maradékát felkelt, magára húzta lábbelijeit majd koppintott az ajtóra, ami kisvártatva feltárult és belépett rajta az őrzésével megbízott Hajji katona. Csak biccentettek egymásnak köszönésképp mielőtt Jack feltette a kérdést
- Mi ez a zaj? Megtámadtak bennünket? – A katona megcsóválta a fejét, majd ellépett az útból, hogy kiengedje a fiút, ha az esetleg saját szemével győződne meg a kinti eseményekről.
- Nem, nem támadtak meg minket, éppen ellenkezőleg mi készülünk támadni. – Jack felvonta a szemöldökét majd megindult ki a szobájából egyenesen az udvar irányába.
A barlang a megszokottakkal ellentétben hihetetlenül tömött volt, minden teremben, minden folyosón nyüzsögtek a fegyveres Hajjik akik láthatóan nem védelemre készülődtek, hátukon táska volt illetve lőszer öveket is viseltek, hogy maximalizálhassák a maguknál hordható lőszer mennyiségét.
Jack azt is megfigyelte, hogy a Hajjik azonos terepszínű ruházatán különböző megkülönböztető jelzések vannak, egyes jelzések ismerősek voltak a fiú számára azonban más jelzéseket teljesen idegennek talált.
Az út most hosszabbnak bizonyult mivel rendre másra belebotlottak valamilyen akadályba, néhány ajtóban lőszert osztogató önkéntesek tartották fel őket máshol a különlegesebb fegyverrel felszerelt Hajjik közt való átjutás jelentett gondot.
Mire a fiú elérte a barlang végét már folyt róla az izzadság, ez részben az akadályoknak részben annak volt betudható, hogy a nagy tömeg miatt az oxigénszint némileg alacsonyabb volt a megszokottnál.
A barlang száján beszűrődő fény az utolsó mentsvár képében tetszelgett a fiú előtt, megszaporázta a lépteit majd mintha csak üldözték volna kirohant a bejáraton, azonban még mielőtt fellélegezhetett volna elé tárultak a kint uralkodó viszonyok.
Az önkénteseket úgyszintén felszerelték, csapatokba osztva, hatalmas fegyelmezett alakzatban álltak és várták a parancsot. Az egyes csapatok mellett teherautók álltak, néhány igencsak rossz állapotban volt más járművek azonban alaposan meg voltak erősítve, egy-egy járművön géppuska is helyet kapott.
Ezen kívül négy csoportot beosztottak egy kommandóba, minden kommandó a szállítójárművön kívül kapott egy komolyabb járművet. Ezeket tankok képviselték, de azok a kommandók, amiket csak három vagy két csoport alkotott nem kapott csak átalakított autót, amit felpáncéloztak és elláttak géppuskával.
Ha a fiú álla nem lett volna rögzítve a természet által valószínűleg most a földet súrolta volna, sosem gondolta, hogy a táborban lévő katonák száma ennyire nagy, kezével leárnyékolta szemeit, és megpróbált ismerős arcokat kiszúrni a tömegből.
A következő pillanatban lövések dördültek, és a tömeg hírtelen elcsendesedett, mindenki megállt és a szemeiket a sziklafal egyik kiszögellésére szegezték. A fiú csak ekkor vette észre, hogy Elkhimár legmagasabban lévő lakrészét figyelik. Ő is odaszegezte a tekintetét érdeklődve, várva vajon mi fog történni.
Két alak tűnt fel a sziklafal tetején, kezükben valamiféle összetekert dolgot hoztak, csak mikor letették a földre és legurították jött rá a fiú, hogy zászlók azok. A két büszke zászló körbefogta a kis erkélyt, megmutatva az újaknak, hogy hova kell figyelniük.
Olyannyira nagy lett a csend, hogy a barlang árnyékában feltáruló ajtó kattanása tökéletesen halható volt, egy árnyék lépett elő, majd ahogy elérte az erkélyt láthatóvá vált. Elkhimár volt az mögötte a lázadók néhány vezetőjével.
- Katonák, fivéreim, barátaim! – Bár a férfi nem kiabált, hangja tökéletesen hallható volt hála annak, hogy a tábort falak vették körbe. – Eljött a mi időnk, ma egy hatalmas löketet adhatunk a lázadásunknak! Mint már bizonyára tudjátok, ma lerohanunk egy fegyverraktárt. – Jack le sem tagadhatta volna a meglepettségét, érdeklődve hallgatta a vezért, mint mindenki.
- Testvérek, harcunkban ez hatalmas löket lesz, ha ma győzünk a gyengébb táborokat is lehetőségünk lesz felszerelni és ezzel elfoglalhatjuk majd azokat a területeket, amiket eddig még nem tudtunk. Nem áltatlak titeket, ez itt még nem a vége, de ha ma győztök, hamarosan már nem kell félelemben élnetek, tiétek lesz minden. – A katonák egy pillanatig újongva ünnepelték a szavakat majd megint elcsendesedtek.
- Most kell megmutatnotok mennyit tanultatok, most kell megmutatnotok, hogy nem azok vagytok, akiknek hisznek benneteket, nem terroristák, nem ostoba fegyvertelen parasztok, egy sereg vagytok, egy testvériség egy erő, amitől rettegnie kell minden ellenségnek! – A sereg megint hangos kiabálásban tört ki ezúttal azonban nem csendesedtek el csak mikor a vezér intett nekik.
- Mennyetek és vegyétek vissza mindazt, ami a tietek volt, vágjátok le a kígyó fejét és holnapra már nem marad, belőle semmi győznötök kell, mert a vereség szóba sem jöhet Győzni fogtok ma és, holnap is, győzni fogtok minden csatában utána pedig tietek lesz minden, amit csak akartok! – Ekkor a rangban a vezért követő Adel Da'ud Fadi a vezér mellé lépett, megragadta a kezét és a magasba emelte.
- Tiszta vér, tiszta hatalom! – Kiáltotta a lázadás jelszavát, amit a sereg átszellemülve üvöltött vele együtt, ekkor a Hajjik kiléptek a barlangokból, minden csoporthoz csatlakozott négy elit harcos, ezen kívül minden kommandó kapott két különleges fegyverzetű Hajjit is, azonban az elit harcosok annyira sokan voltak, hogy még így is tudtak alakítani négy kommandós egységet.
Elkhimár előre lépett, és hirtelen megint csend borult a táborra, a Hajjik egyszerre mozdultak, fegyvereiket tiszteletadásra emelték, majd a sereg felé fordultak, fegyvereiket a földig engedték, majd tisztelegtek az önkéntesek felé.
- A Hajjik készen álnak, bízzatok bennük, majd ők vezetnek benneteket és a legnagyobb káosz közepén is képesek lesztek egységként dolgozni. Soha ne veszítsétek szemetek elől a célt, nem meghalni mentek, hanem harcolni, megparancsolom, hogy senki nem halhat meg mindaddig, amíg meg nem ölt legalább negyven ellenséget! Megértettétek?! – A katonák egyszerre harsogták az igent, a Hajjik csak finoman bólintottak.
- Nem rég arra kértünk titeket, hogy írjatok búcsúlevelet a szeretteiteknek, most vegyétek elő a leveleket. – A katonák teljesítették a parancsot, miközben a Hajjik csak mozdulatlanul figyelték őket.
- Most pedig tépjétek szét a leveleket, nem ti haltok meg, ma ők halnak meg mind egy szálig! Ma az ő családjaik fognak gyászolni! Mi már gyászoltunk rengetegszer! Ne feledjétek a lebombázott táborainkat! Ne feledjétek a lemészárolt családokat! Ne feledjétek a bebörtönzött és megkínzott testvéreinket! Hát azt mondom elég! Azt mondom elég! – A katonák láthatóan nem feledték a vezér által felemlegetett borzalmakat, jó néhányan görcsösen markolták fegyvereiket, mások dühükben a fogukat csikorgatták vagy ökölbe szorították a kezeiket.
- Nem vagytok egyedül! Két tábor fiai vagytok, mutassátok meg, hogy mi egység vagyunk azokkal a mészárosokkal szemben, akik rátok várnak, elbízták magukat, mert távoli fedezékükből le tudtak bombázni ártatlanokat hát most feltöröljük velük a padlót és visszavesszük az országot! – A katonák fegyvereiket a magasba emelve üvöltötték a nagyvezér nevét és harsogtak különböző szavakat, mint az úgy legyen, az esküszünk, vagy a megfizetnek.
- Most már készen áltok, ne féljetek, mire újra leszáll, a nap már a győzelmet fogjátok ünnepelni- A katonák újból igent harsogtak majd a lázadás jelszavát kezdték, együtt igazi egységként kiabálni. Tiszta vér, tiszta hatalom!
Da'ud Fadi újra kilépett a vezér árnyékából, kezével intett és a sereg hirtelen mozgásba lendült, mindenki megkezdte a beszállást a járművekbe, kivéve a Hajjikat, akik most hirtelen összecsapták a lábaikat, fegyvereiket a hátukra vették majd kezeiket szorosan a testük mellé engedték, ezek után egyszerre csak fejükkel mozdulva jobbra néztek.
Jack ekkor pillantotta meg a közeledő alakot, akit figyeltek, Najjar Khaleel volt az, a férfi, aki a kiképzésüket felügyelte, a férfi, aki magához vette őket, a férfi, aki új reményt adott nekik, amikor mindenki elfordult tőlük és magával vitte őket, hogy elit katonává válhassanak.
A Hajjik ugyan Elkhimár szolgálatára esküdtek, jól láthatóan sokkal jobban tisztelték Khaleelt, egy pillanatra sem vették le róla a szemeiket, amikor elhaladt egyikük előtt az rögtön felemelte a fejét és arabul csak annyit mondott: Apám.
Mikor Khaleel elsétált a jókora sorfal előtt visszaindult és pontosan középen megállt. Egy pillanatig végignézett a katonákon majd halkan szólt. – Egykor üllők voltatok, most kalapácsok vagytok. Egykor csak húsok voltatok, amiket szabdaltak, de most ti vagytok a kardok! Tudom, hogy nem vallotok kudarcot, tudom, hogy nem volt hiába a hosszú kiképzés, tudom, hogy ma győzni fogtok. Készen áltok? – A Hajjik fél térdre ereszkedtek és egyszerre mondtak igent. Khaleel csak bólintott.
- Mikor megérkeztek azt akarom, hogy mind itt legyetek dicsőségben, védjétek a mieinket és ne kegyelmezzetek, ha az utatokba állnak, ti vagytok a jövő szele, egy megállíthatatlan vihar, csapjatok le kegyetlenül. Induljatok fiaim. – A Hajjik megint egyszerre feleltek: Igen, Atyám!
Ezek után kettesével elhaladtak Khaleel mellett, aki megérintette a vállukat, ezzel szimbolikusan áldását adva mindarra ami ezek után történni fog a ,,fiaival,,. Hamarosan már mindenki a járműveken volt, Elkhimár adta meg a végső jelet és a hatalmas sereg megindult, a motor zaj hihetetlen volt azonban csakhamar teljesen néma lett minden, ahogyan az átalakított járművek eltűntek a távolban.
Jack érdeklődve nézett körbe, hihetetlenül üres volt minden, a nők és a gyerekek most merészkedtek csak ki a barlangokból ahonnan hallgatták a beszédeket, majd mintha misem történt volna visszatértek a napi teendőjükhez.
A fiú csak ált ott és még mindig libabőrös volt a beszédtől, aminek hatása alól ő sem tudta kivonni magát, a karizmatikus vezér kiváló szónoknak bizonyult, még Jack is úgy érezte, hogy kész életét adni a lázadásért. Csak akkor rázódott kissé vissza a valóságba, amikor valaki megfogta a vállát. Összerezzent és hátra nézett, majd mosolyogva vette tudomásul, hogy Cristopher az.
- Jól érzed magad haver? Már figyellek egy ideje és meg sem moccantál, már azt hittem megártott neked a napsütés. – Jack megrázta a fejét, hogy jelezze, tökéletesen jól van.
- Tökéletesen jól vagyok, csak azt hiszem a kelleténél jobban a hatása alá kerített ez a beszéd. Korábban is tudtam, hogy vannak jó és rossz szónokok de, hogy egy ember erre képes –szusszant a fiú – Azt azért nem hittem volna. – Cristopher csak bólogatott bőszen jelezve, hogy tudja, miről beszél a barátja.
- Meg kell hagyni nem is volt annyira rossz. – Mosolyodott el a katona. – Kár, hogy szavakkal még sosem nyertek háborút. – Jack felvonta a szemöldökét és érdeklődve nézett társára.
- Hogy érted ezt? Szerinted nem állnak még készen? Nekem eléggé úgy tűnt, hogy igazi sereggé formálódtak. – Cris megcsóválta a fejét.
- Őket már hosszú ideje képzik, mindkét tábor legjobbjait láttad, de tartok tőle ez is kevés lesz. Valódi katonák ellen fognak harcolni, ők pedig csak az alapokat ismerik. Remélem, tévedek, de szerintem nem fognak nyerni. – Jack csak legyintett.
- Láttad azokat a Hajjikat? Úgy emlékszem veled is elbántak. Egy ekkora csapat már önmagában elrettentő, szerintem, ha meglátják, őket eldobják a fegyvereiket és elmenekülnek. Simán van esélyük nyerni. – Cristopher elmosolyodott barátja optimizmusán.
- Neked legyen igazad. Egy vereség nagyon demoralizáló lenne, jelen pillanatban, akár tömeges dezertáláshoz is vezethet. – Morfondírozott a katona inkább csak magának miközben kezével az állát dörzsölgette.
- Csak nem félted a lázadókat? – Mosolygott a fiú, de válasz helyett csak egy jókora koppintást kapott a homlokára. – Hiába akarsz keménynek tűnni, ne tagadd megkedvelted őket! – Cris morgott egy sort majd mély levegőt vett és lassan kifújta.
- Nem mind rossz emberek. Kár volna elveszteni téged, mindazonáltal érted nem kár, ha tovább bosszantasz, eláslak fejjel lefelé. – A fiú csak mosolygott a fenyegetésen majd érdeklődve körbenézett.
- Mit gondolsz nem nagy felelőtlenség őrség nélkül hagyni a tábort? – Cris körbenézett majd újra barátjára szegezte a tekintetét.
- Te gondolkozol is néha? Ha a tábort nem őrzik, akkor ezek kik? –bökött a katona a Jack mögött álló Hajjira. – Elkhimár sosem követne el ekkora hibát, maradtak még itt Hajjik, sőt még kéttucatnyi önkéntes is van itt azok közül, akik csak nem rég érkeztek vagy nem bizonyultak elég képzettnek az éles harcokhoz. – Jack belátta, hogy Elkhimár valóban okosabb annál, minthogy őrizet nélkül hagyja a tábort, de akkor sem olyan fából faragták, hogy csak így nyerni hagyja a katonát.
- De be kell ismerned, hogy a létszám csökkent, kevesebb itt az őrség, mint korábban. Talán nem lesz elég, ha nagyobb támadás ér minket. – Cris bólintott, most nem volt kedve vitába szállni megadta magát.
- Igazad van, de ez legyen az ő gondjuk. Mi lenne, ha kicsit többet tudnánk meg arról, ami történt? – Érdeklődve pillantott Cris a mérnők felé.
- Mire gondolsz konkrétan? – Kérdezett vissza a fiú érdeklődve.
- Arra, hogy találunk valakit, aki okosabb nálunk. Ez a te esetedben nem lesz annyira nehéz. – Sóhajtott a katona, de barátja kissé lassú gondolkodását betudta annak, hogy még korán van és a fiú minden bizonnyal fáradt, majd megindult a barlangok felé. Jack nem sokkal lemaradva, némi morgás kíséretében követte.
Öt perc telhetett el a két férfi csendben sétált át az egyik folyosón egyenesen egy mélyen fekvő, megerősített terem felé. Mint azt megtudták néhány gyerektől a vezérek ide húzódtak vissza, és innen koordinálják a csapatok mozgását és felügyelik az akciót.
Halkan sétáltak nehogy, esetleg megzavarjanak valakit, illetve túl nagy feltűnést sem akartak kelteni, a két kísérő ösztönösen hang nélkül lépkedett, de a két barát nagyon óvatos volt, hogy halkan sétáljanak.
Ebben a mélységben már nem volt természetes fény, ahogyan közeledtek már csak a lámpák nyújtottak némi segítséget a tájékozódásban, az őrök létszáma is megnőtt, a Hajjik ide lent már más színű álcaruhát viseltek így beolvadtak a sötétségbe, szinte láthatatlanok voltak, ám ahogy a két férfi közeledett kiléptek a fénybe, hogy ne ijesszék meg őket.
Mindkettejüket meglepte, hogy gond nélkül átengedték őket annak ellenére, hogy a szobában komoly dolgokról értekeztek, amik rossz kezekben veszélyeztették volna a támadás sikerét, sőt akár a bukását is okozhatták volna.
Hamarosan átléptek az utolsó ellenőrző kapun és máris a szoba ajtójában álltak. Cris koppintott egyet majd nyitotta is az ajtót. Odabent mindenhol lámpák világítottak, a terem közepén egy nagy asztal volt rajta a fegyverraktár modellje, amit éppen Ra'id Saad és Misbah Kaliq tanulmányozott érdeklődve.
A terem egyik szélénél egy számítógép volt, több monitorral, amiken kép is volt, illetve egy rádióvevővel, amin keresztül Elkhimár kapcsolatot tartott a támadás vezetőjével. Elkhimár mellett ült Adel Da'ud Fadi aki látva a belépő két fiút azonnal eléjük sétált.
- Ti meg mit csináltok? – Érdeklődött a férfi, láthatóan kissé ideges volt, de a két barát csak gyanakodhatott, hogy a támadás miatt aggódik vagy esetleg valamit vár és azért ideges, mert esetleg nem érkezik meg.
- Csak gondoltuk megtudjuk mi történt, mert elfelejtettetek minket tájékoztatni arról, hogy kiürítitek a tábort, mert meg akartok támadni valakit. – Cristopher szólt, mert Jack el volt foglalva azzal, hogy mindent megnézzen a szobában már amennyire azt belátta az ajtóból.
- Nyilván elnézed nekünk, el voltunk foglalva azzal, hogy felkészítsünk mindent és mindenkit, hogy sikerrel járjunk. Nagyon szívesen beavatlak most. – Ezzel a férfi félreállt és beengedte a két barátot.
- Nos, mi is történt pontosan? – Érdeklődött Cris miután belépett, csak halkan kérdezett, nehogy esetleg megzavarjon valakit a komolynak tűnő munkában.
- Tudomást szereztünk egy nagyobb raktár központról ahol a kormány erők jelentős lőszer és fegyver tartalékot halmoztak fel elegendőt ahhoz, hogy robbanásszerűen növeljük vele a táboraink, csapataink számát. – Cris érdeklődve hallgatta a férfit, Jack nem különben.
- Nem látok itt minden vezért. Ki vezeti a támadást?- Érdeklődött a katona amit Fadi mosolyogva nyugtázott, örült neki, hogy a katona ennyire szemfülesnek bizonyult, bár néhányukat csak látásból ismerte a hiányukat észrevette.
- Közös döntésünk alapján a támadást Kadin Latif vezeti mivel úgy láttuk, hogy ő rendelkezik a lehető legtöbb harctéri tapasztalattal, jól átlátja a csaták káoszát és meglehetősen nagy köztiszteletnek örvend az önkéntesek közt. – A katona csak bólogatott mintegy nyugtázva a döntést, jelezve, hogy egyet ért.
- Ezen túl – Folytatta a férfi – Kadint támogatja az akcióban résztvevő másik tábor vezetője is, mivel a csapataink létszáma viszonylag nagy így legalább ketten kellenek, hogy egészen átlássák a csatateret és sikerre vigyék a küldetést. – A két érdeklődő csak csendben bólogatott, végül Cris szólalt meg.
- Mikor ide jöttünk, több kormányzati emberrel is volt alkalmam beszélgetni, bár az eszközeik nem a leg modernebbek, kétség sem fér hozzá, hogy nem ostobák. Nagy erőknek parancsolnak, még most is, hogy több terület a tietek. – Fadi megfordult és várta vajon hová akar kilyukadni a katona.
- Nem akarok kioktató lenni. – Vett mély levegőt a katona – De sokszor nem minden az, aminek látszik, jobb kétszer is megnézni mielőtt eldöntjük, hogy vajon mi is az, amit látunk. – Jack meglepetten nézett barátjára, hiszen az épp most látta el jó tanáccsal a lázadókat, végül azonban úgy döntött nem szól semmit.
- Alaposan megterveztünk és átnéztünk mindent, nem áldozunk életeket a semmiért, a kémeink megerősítették, hogy a raktárak tömve vannak, illetve azt is megerősítették, hogy a körzetben nincsenek rejtett egységek. – Mondta Fadi majd megállt a terem közepén helyet foglaló terepasztalnál.
Kezét az útra tette majd egyik ujját végighúzta az út mentén egészen a raktár épületek apró makettjeihez. Bábuk sorakoztak, pontosan azokon a helyeken ahol a lázadók emberei jelentették az őrséget. Néhány tankot jelképező bábu is volt illetve kettő ágyút modellező is, amiket a két barát érdeklődve méregetett majd egymásra néztek és bizonytalanul pusmogtak valamit.
- Legyen hitetek. Ez a győzelem most a mienk lesz, efelől nincs kétségem, felkészültünk mindenre. Hosszú ideje tart a háború, küzdelemben jóformán semmit nem foglaltunk még el, csak átálltak hozzánk, most ideje, hogy mi is vért ontsunk, mert úgy tűnik a béke csak a vérrel itatott földeken tud megteremni. – Sóhajtott a férfi, de a két barát aggódását nem tudta maradéktalanul eloszlatni.
Ekkor azonban a társagásnak véget vetett a rádió hangja, eleinte csak zaj volt, majd némi állítgatás után, amit az egyik ott lévő kisegítő elvégzett a zajok hangokká tisztultak, és Kadin Latif hallhatóvá vált, hangja betöltötte az egész termet, kiabálni kellett valószínűleg a motor hangos zaja miatt.
- Hallotok engem? Hahó… Hall valaki engem? – Elkhimár mind, aki most ébresztettek fel, összerezzent majd a rádióhoz kapott és a szájához emelte, újabb állítgatást követően már válaszolt is.
- Itt a bázis, hallunk téged barátom. – Csend következett, de ez sem szegte kedvét az immár mosolygó vezérnek. A terem vele együtt örvendett, mindenki éberen fülelt, nem akartak lemaradni semmiről.
- Minden a tervek szerint alakul, ismétlem minden a tervek szerint alakul, hamarosan helyére kerül az ajándék, biztosan imádni fogják. – A két barát megint összenézett, nyilván való volt miről beszél a két magas rangú férfi, nyilván valóan nem is akarták kódolni a beszédüket csupán nem akartak nyílt tényeket közölni.
- Rendben van, elvárom, hogy minden részletet elmondj amint időd van barátom. – Szólt vissza a vezér majd letette a rádiót és újra a kamerák képét kezdte nézni, amiknek minőségén éppen próbáltak javítani a teremben lévő önkéntesek.
- Megértettem öreg barátom. – Jött a válasz kisvártatva majd elcsendesedett minden, némi recsegés volt csak hallható, de kis idő elteltével az is megszűnt. Adel Da'ud Fadi elégedetten mosolygott majd a teremben lévőkön végigfutatta tekintetét.
- Gratulálok emberek szép munka, a kapcsolat működik és ez az önök érdeme, azonban ne lazuljanak, a neheze még csak most jön, fokozott figyelmet kérek mindenkitől. – Elkhimár hálásan biccentett barátja felé, már ő is fontolgatta a köszönetmondást, de nem akarta magára hagyni az úton lévő egységeket egy pillanatra sem.
A beszédet követően csend borult a teremre, a két barát pedig mivel haszontalannak érezte magát inkább távozott, hagyva a többieket dolgozni. Mindkettejükben kérdések és kétségek egyvelege kavargott, de mindketten úgy döntöttek, hogy inkább megvárják, hogy végződik ez az egész.
- Nézzünk be a barátnődhöz. – Jelentette ki Cristopher majd irányt váltott és meg sem várva az építész válaszát megindult az orvosi részleg felé, Jack megrázta a fejét, hogy lerázza magáról a hallottak súlyát majd barátja után indult.
- Te is tudod, hogy nem a barátnőm. – Morrant amint utolérte, de nem jött válasz, láthatóan a katona fejében is a hallottak jártak és most túl elfoglalt volt ahhoz, hogy válaszoljon. Az út hátralévő részét csendben tették meg, csak lépéseik zaja hallatszott a kiürült barlangrendszer folyosóin.








Jó öt óra is eltelt már mióta Kadin Latif utoljára felvette a kapcsolatot az otthon maradottakkal, kezében távcsövével érdeklődve fürkészte az ellenséges fegyverraktárát, hátha kiszúrja egy esetleges csapda jeleit.
Néhány másodpercig szemlélődhetett csak, amikor egy Hajji lépett mögé, ha ne csapta volna oda a lábát valószínűleg észre sem vette volna a terepszínű ruhát viselő katonát, aki finom alig észrevehető fejbiccentéssel üdvözölte felettesét majd jelentett.
- Parancsod szerint felmértük a terepet, elég közel jutottunk ahhoz, hogy mindent láthassunk. A tábort jelentős számú ellenség őrzi azonban a katonák nagy része a raktárakkal szemben lévő barakkokban van. – Kadin Latif leengedte a távcsövet majd elégedetten bólintott egyet, jelezve a katonának, hogy a többi dolog is érdekli.
- Jelentős számú lövész van a tetőkön, legalább húszan vannak minden épületen, ezen túl az épületek között is járőröznek, illetve kiépített géppuskaállások védik mindkét kaput. Pár emberem páncélosokat látott, de nincsen bennük ember. Legalábbis egyelőre. – Latif elgondolkodott egy pillanatra majd intett a katonának jelezve, hogy folytassa.
- Az embereim megnézték az ágyúkat, működőképesek, de a tüzérek jelenleg nincsenek a helyükön, viszont ha lesz, idejük kezelni őket a veszteségeink nagyon gyorsan megnőhetnek. – Latif megtörölte a homlokát majd a távcsövén keresztül vetett pár pillantást az ágyúra.
- Mit gondolsz, végre tudjátok hajtani a nektek adott feladatot? – A Hajji egy percig sem tétovázott, kezét ökölbe szorította majd a parancsnokra nézett és egyenes választ adott.
- Nálunk jobban senki nem lenne képes rá. – Latif bólintott, mivel ezzel ő is tisztában volt, leengedte a távcsövet majd felkelt.
- Készítsd az embereidet, hamarosan megkezdjük a támadást. – A Hajji bólintott majd elsétált, a vezér pár pillanatig figyelte majd ő maga is elindult a domb aljában várakozó tisztek felé. A lent várakozók érdeklődve fürkészték a vezetőt.
- Minden készen áll? – Hangzott a kérdés, az egyik tiszt kilépett a sorból majd gyors tisztelgést követően jelentett.
- Parancsod szerint a lövészek a helyükön vannak, a katonáink körbe zárták a bázist és a rohamcsapatok is felkészültek a támadás megindítására. – Latif elégedetten bólintott, átadta a távcsövet az egyik segédnek majd visszafordult a tisztek felé.
- Mindenki a helyére, még egyszer ismertessék, a katonákkal a feladatokat majd várjanak a jelre, és az égre kérem, tartsák magukat a tervünkhöz. – A tisztek szinte egyszerre bólintottak majd elhangzott a lázadás jelmondata és mindenki ment elfoglalni a helyét.
Kadin Latif mély levegőt vett, újra meg kellett törölnie a homlokát mivel, bár sosem vallotta volna be, ideges volt. Az övén helyet foglaló pisztolytáskához nyúlt majd kibiztosította a fegyverét és a saját egységéhez csatlakozott.
Mindenki tiltakozása ellenére ezúttal is ragaszkodott hozzá, hogy az elsők között mehessen csatába, az őrzésére kirendelt Hajji már várta őt, átadta neki a különleges faragott mintával megjelölt AK-47 gépkarabélyt majd mindketten csatlakoztak a katonákhoz.
A terveknek megfelelően egy a tábor kapujától kétszáz méter távolságra lévő homokdűne rejtekében várakozott az egység. Az élen két tank ált, a bestiák elég vastagok és magasak voltak ahhoz, hogy megvédjék a nyomukban haladó gyalogosokat a golyózáportól.
Azonban még ezek a fémszörnyek sem tudtak volna áttörni a fegyverraktár kapuját így előbb egy Hajji különítménynek kellett azt kinyitni, ez volt a legkényesebb pontja a tervnek, ha a Hajjik hibáznak az egész terv kártyavárként omlott volna össze.
Hoszú csend következett, Latif felkapaszkodott az egyik tankra majd koppintott a páncélozott tetőn, az ajtó felnyílt és a tank parancsnoka a kezébe nyomott egy rövid hatótávú rádiót, a vezér csak kétszer benyomta a gombot, ami elég volt ahhoz, hogy a várakozó Hajjiknak megadja a jelet.
Mivel a különleges katonák a lebukást veszélyeztették volna azzal, ha beszélnek egy mesterlövész, aki elég magasan volt figyelte a különleges csapatot és közben kézjelekkel jelentette a történéseket.
A rádió hangjára a különítmény, kúszásban megindult a kapuk felé, szinte láthatatlanok voltak a ruházatuknak és arcfestésüknek köszönhetően, mégis nagyon óvatosan mozogtak, hosszú percek teltek el mire a mesterlövész jelentette, hogy megközelítették a kaput.
A kapu előtt tíz katona ált, mindkét oldalon öt, ha nem lettek volna elfoglalva a csevegéssel, talán lett volna valami esélyük, hogy elkerüljék a csúnya véget. Amint közel értek a Hajjik mint a sasok lecsaptak, valósággal a semmiből tűntek elő, késeikkel egyetlen pillanat alatt végeztek az őrökkel.
A parancsnokuk ezután jelzett, két katona a falaknak vetette a hátát, megmarkoltak két kiálló vasdarabot ezzel alkotva emberi létrát társaiknak, akik a következő pillanatban már bent is voltak, a lent álló két őrt a levegőből érte a halál, a beugró Hajjik a késeiket használva semmi perc alatt véget vetettek az életüknek.
Miközben az erősítés is átérkezett az elsőnek érkezők végeztek a kaput felügyelő, éppen alvó gépésszel és kinyitották a kaput. A lövész már nem is jelentett mivel megérkezett a jel, minden mesterlövész tüzet nyitott a tetőkön lévő őrökre és azok szinte mind meghaltak, a tankok ekkor megindultak a tábor felé nyomukban a gyalogsággal.
A bent lévő Hajjik elővették a hátukon lévő lőfegyvereiket és elfoglaltak két géppuskaállást majd tűz alá vették a barakkokból kirohanó őrséget. Ekkor elszabadult a pokol, a tábort körbevevő katonák a rakétavetőkkel össztüzet zúdítottak előbb a falra majd amint az átszakadt a barakkokra.
Hamarosan a háromból két épült lángba borult, aki kijutott azt géppuska tűz fogadta, azonban az őrök még nem adták fel, egy csapat elérte a tankokat, egy másik csapat pedig gyorsaságát kihasználva elfoglalta az egyik ágyút, több katona kirohant a raktárakból és tüzet nyitott a Hajjikra.
Kiabálás, hallatszott majd a tankok tüzet nyitottak, csak gyorsaságuknak köszönhető, hogy a Hajjik időben elfutottak, ugyanis az egyik géppuskát eltalálta egy tank repeszgránátja, füst golyó szállt fel miközben a különleges katonák próbáltak fedezékbe jutni, a másik csapat elhagyta a géppuskaállást és az egyik raktár falához tapadva össztűzzel igyekezett fedezni társait.
Ekkor érkezett a táborba Kadin csapata, a két tank átgurult a füstön és tüzelt, egy lövedék tűzgolyóvá változtatta a kormány egyik tankját, míg a másik egy csapatnyi előrenyomuló katonával végzett, Kadin intett és a lázadás katonái a raktárak falaihoz rohanva foglaltak harcállást.
A vezér a Hajjikhoz csatlakozott, majd igyekezett pontosabban felmérni a helyzetet, a tankjaik újra tüzeltek majd hogy elkerüljék a találatokat a raktárak közé kanyarodtak, ahogy azt korábban elrendelték nekik.
A tank teteje kinyílt, a parancsnok pedig kidugta a fejét, kérdőn nézve Latifra, hogy most mit tegyenek. Az idősebb vezető, nem habozott, felkapaszkodott a járműre majd a férfi fülébe üvöltve kezdett magyarázni.
- Kimentjük a Hajjikat! – Kiabálta majd a fél úton elakadt elit katonák felé bökött, a harcosok nem tudtak csatlakozni a többiekhez, az ellenséges tűz egy omladozó falhoz szorította őket, ami nem nyújtott túl sok fedezéket.
- Ha az leomlik nekik annyi! Szóljon a másik tanknak, ha a Hajjik megmenekültek lője ki a jelző lövedéket, jöjjön a sereg többi fele! – A parancsnok bólintott majd visszabújt a járműbe, Latif leugrott majd intett a harcosoknak, hogy csatlakozzanak, a tank megindult előre, de csak lassan, hogy fedezze a fedezékében mellette haladó harcosokat.
A tank épp csak kiért a fal mögül heves golyózápor fogadta, a kezdeti sokkból az őrség gyorsan talpra ált, mindent bevetettek, hogy megvédjék az értékes készleteket, Latif és a harcosok amint esély adódott kilőttek a tank mögül végezve egyé-egy katonával, de eközben ők is vesztettek embereket.
Végül a tank tüze bizonyult döntőnek, a repesz lövedék a katonák közé csapódott mindenfele juttatva a gyilkos szilánkokból, a védők gyorsan szétszéledtek, így Latif elérte a Hajjikat, gyorsan felvették a sebesülteket majd tovább nyomultak a másik raktár faláig.
A következő pillanatban a másik tank a levegőbe lőtte a jelző lövedéket és a sereg másik fele megindult a bázis felé, csakhogy ennek ára volt, a tank a következő pillanatban a levegőbe repült, az ellenséges tankok tüze miatt.A másik tank rögtön fordulni kezdett, hogy visszalőjön ám két találatot is kapott, csak a szerencsének volt köszönhető, hogy nem robbant fel, a személyzet kiugrott és a katonákkal együtt fedezékbe húzódott.
A következő sortűz már jobb volt és hatalmas robbanás kíséretében a második tank is megsemmisült, Latif idegesen nézett körbe, a raktárak közti utak egyik felén az őrség közeledett, míg másik felől a tankok tizedelték az önkénteseket.
A kétfrontos harc már túl sok volt, az önkénteseket csak a megérkező erősítés óvta meg a megsemmisüléstől, épp időben hangzott fel a harci üvöltés, az őrök megzavarodtak, a lerombolt falakon katonák özönlöttek be a társaik fedező tüzének védelme alatt, a kapu felől autók közeledtek, géppuskákkal, illetve tankok állták el a menekülési utat.
Latif tárat cserélt majd intett a Hajjiknak, akik örömmel követték, gránátokat dobtak az őrök közé majd pontos lövésekkel ritkították az ellenséget, a robbanások nyomán testrészek szakadtak le, de a lövedékek ennél is nagyobb pusztítást végeztek.
Látva vezérük harciasságát a beszorult önkéntesek újult erővel rontottak az ellenségre, a két tank gyors visszavonulóba kezdett, hogy csatlakozzon a lerohant gyalogsághoz, de ezt már nem érték meg, Latif intett és két Hajji azonnal akcióba lendült, rakétavetőkkel tették harcképtelenné az ormótlan járműveket.
Az ágyút időközben néhány önkéntes hathatós Hajji támogatás mellett sikerrel foglalta el, a védők, akik túlélték a rohamot visszaszorult a tankoknak korábban helyet adó építmények és a fal maradéka közé, ott alakítva ki utolsó harcállásukat, de körbezárták őket, immár a raktárak tetején is a lázadók katonái voltak.
Egyik fél sem tüzelt, a beszorított védők idegesen várakoztak miközben a lázadók minden fegyverüket rájuk szegezték. Csend borult a területre, Latif egy leomlott beton gerenda fedezékéből szólt végül a túlélőkhöz.
- Kadin Latif vagyok a lázadók egyik vezetője. Tegyétek le a fegyvert, nincs már értelme a küzdelemnek, adjátok meg magatoknak vagy ez a sivatag lesz a sírotok! – Csend következett, úgy látszott az életben maradottak nem hajlandóak megadni magukat.
- Nem alkuszom istenverte felkelőkkel! - Jött az üvöltés a raktárak felől, majd megint kis csend következett. – Gyertek csak, de minden katonámért tíz embereddel fizetsz! – Kattanás hallatszott majd újra csend lett.
- Tedd le a fegyvert és garantálom, az épségeteket. Elegen haltak meg már, ne áldozz még több embert hiába, ezt már nem nyerhetitek meg. – Latif finomabb beszédstílusra váltott, hátha meggyőzi a konok parancsnokot.
A parancsnok nem felelt, nem úgy az emberei, több katona is a magasba emelte fegyverét majd kisétáltak a fedezékeikből, hogy megadják magukat. A parancsnokuk azonban nem tűrte a dezertálást, kihajolt, hogy lőhessen, de ekkor Latif utolsó csapdája is működésbe lépett, a falról Hajjik ugrottak be majd rövid kézitusa után lefegyverezték a maradék őrséget is.
Hét tiszt, és négy katona térdelt a homokon és előttük az őrséggel megbízott főparancsnok, Kadin elsétált előttük, majd megfordult és újra elsétált. Csalódottságában a fejét csóválta majd megállt és leguggolt egyenesen a főparancsnok elé, mélyen a szemeibe nézett.
- Mivel nem volt hajlandó megadni magát, illetve elzárkózott a tárgyalástól önt, nagyságos uram itt és most a nép árulójának bélyegzem, megfosztom a jogoktól, amiket a tiszti ruha nyújtott volna egy megegyezés estén és a vezér által rám bízott hatalomnál fogva halálra ítélem. – A bajszos férfi válaszul szembeköpte Latifot aki mosolyogva felkelt, megtörölte az arcát majd folytatta.
- A közkatonák, akik hajlandóak voltak megadni magukat szabadon távozhatnak. Akik nem adták meg magukat sajnos értéktelenek. Meghalnak. A tisztek szerencsésebbek, velünk jönnek csere alapnak, imádkozzanak, hogy a kormányuk egyezkedjen. – Ahogy elhangzott a tiszteket megbilincselték, majd a kocsikra pakolták, amiken a Hajjik jöttek, hogy biztosan ne szökhessenek.
A közkatonák szabadon, fegyvereik nélkül távozhattak, jobb híján gyalog nehogy esetleg túl gyorsan visszatérjenek az erősítéssel. Végül miközben az önkéntesek a raktárak kiürítésén áradoztak azokat, akik nem adták meg magukat sortűzzel kivégezték, testeiket a zászlórúd köré kötözték, egyikük kezébe tábla került azzal a felirattal: Közeleg az ítélet, nincs menekvés.
A parancsnokot Latif végezte ki személyesen, nem volt ínyére a feladat, gyors volt és kíméletes, egyetlen lövést adott le a férfi szemei közé és máris vége volt, ezek után mintegy tisztelgés kép a helytállásáért eltemették. A Hajjik közül néhányan összegyűjtötték a lázadók holtesteit és a kocsikra pakolták, hogy méltó helyen temethessék el őket azonban néhány test ott maradt mivel a felismerhetetlenségig összezúzódott vagy megégett.Végül Latif egy listát kapott, egy összegzést, amely eldöntötte vajon megérte-e megtámadni a raktárt, a férfi kissé félve nézett a lapra: ötvenhét halott, kétszáz tíz sebesült, két tank elveszett, két kocsi komolyabb károsodást szenvedett.
A férfi végül is elégedett volt, az ellenség halottainak száma százakra volt tehető, az önkéntesek serege vizsgázott és átment, a veszteségeik az ára annak a győzelemnek, amit hamarosan learatnak majd, a járművéhez sétált, felemelte a rádiót majd amint létrejött a kapcsolat csak annyit mondott: Győztünk.

Egy cím nélküli történet-14. rész

Hosszas kimaradás után itt egy újabb rész, és a nagy izgalmak még csak ezután jönnek. Jó olvasást.

Trekkford végre felért annak a homokdűnének a tetejére, amit jó fél órával ezelőtt szemelt ki magának, megtörölte gyöngyöző homlokát majd lehuppant a homokba és igyekezett úrrá lenni gyors és szabálytalan lélegzetvételein. Bár a nap lassacskán nyugovóra tért a dűnék tengerébe a meleg még mindig elviselhetetlen volt, kiváltképp, ha az ember egy negyvenkilós táskával akart felkapaszkodni a környék legnagyobb dombjára.

Miután légzése kissé lassult körbenézett abban a reményben, hogy sikerült az őrzésével megbízott Hajjit lehagynia. Épp ünnepelni kezdte volna diadalát, amikor a katona a homokba fekvő férfi arca fölé hajolt.

- Csak nem gondoltad, hogy el tudsz szökni azzal, hogy, túlhajszolod magad?- Trekkford csak morgott egy sort majd megköszörülte a torkát.

- Túlhajszolni? Ugyan kérlek, hatszor ennyire is képes lennék! - A Hajji csak bőszen bólogatott eszében sem volt vitatkozni.

- Ugyanakkor – Folytatta a férfi – Nem akartam elszökni csak gondoltam megnézem milyen innen a kilátás. – Ezután megszabadult a fején lévő sapkájától és miután felült körbenézett.

A táj két részre szakadt, egyik részén a nagyobb sziklafal volt, amibe a lázadók barlangjait vésték, a másik részt a homokdűnék alkották, amik megannyi ellenség módjára zárták körbe a sziklákat, mintha csak kellékek lettek volna melyeket valaki szándékosan rakott oda, hogy elrejtse a tábort.

A férfi és kísérője is már megannyiszor látta ezt a képet, hol a felkelő nap fényében, hol pedig a lenyugvó nap rózsaszín sugarainak megvilágításában, mégis valamiért egyikük sem tudta megunni ezt a látványt, nem volt benne semmi, ami szép az emberi szem számára mégis, volt benne valami megragadó.

Trekkford a táskájáért nyúlt majd kioldotta a csatokat és kis kotorászás után köveket kezdett kipakolni a földre, egyiket a másik után és mire kiürült a zsák a kőhalom akkorára dagadt, hogy akár egy építmény alapjainak is beillett volna. A mutatványt a férfit kísérő katona csak halk sóhajtással nyugtázta.

- Netán szeretnéd már megint kritizálni a dolgokat, amiket úgy sem érthetsz meg Hajji? – A katona csak csóválta a fejét, de tudván, hogy ez úgysem lesz elég végül megszólalt.

- Távol álljon tőlem, hogy bármit is kritizáljak. Ma már harmadjára mászol fel dűnékre. Mond, csak érzed már magadon, hogy erősebb lettél? – Mire a katona befejezte Trekkford már talpon volt kezében a kiürült zsákkal.

- Te már jó ideje járkálsz a nyomomban, ami azt jelenti, hogy volt időd megfigyelni mit miért teszek. Mond, csak érzed már magadon az értelem növekedését? – Ám még mielőtt a katona válaszolhatott volna még hozzá tette – Nem? Sebaj. Szerencsére a te feladatodhoz nem kell kimagaslóan magas intelligencia. – Ezzel a férfi megindult a dombról lefelé egyenesen a lőtér irányába, a katona pedig kissé lemaradva követte a következő megjegyzés kíséretében

- Nem, nem kell, mert téged még az én kevés intelligenciám is képes könnyedén kijátszani. – Trekkford hangosan hátra kiáltott.

- Hallottam ám – S azzal futásnak eredt, remélve, hogy lehagyhatja a nyugodtan mögötte ballagó katonát.

A dolgok a sivatagban sosem egyszerűek, a Hajji nem futott a férfi után mivel pontosan ismerte a homok tulajdonságait, Trekkford nem jutott túl messzire a homok egyszer csak kicsúszott a lábai alól ő pedig arccal előre a földre zuhant, a maradék távolságot, pedig ami elválasztotta őt a dűne aljától gurulva tette meg.

Végül a kellemetlen utazásnak egy még kellemetlenebb megállás vetett véget, a férfi lendületét ugyanis a lőtér egyik kerítése állította meg, aminek tüskéi apróbb vágásokkal tették felejthetetlenné az élményt. Trekkford még magához sem tért, amikor a kísérője odaért hozzá és egy határozott mozdulattal felrántotta a földről.

- Szóltam volna, hogy ezt nem kéne, de azt hittem, hogy a kimagaslóan nagy intelligenciád minden bizonnyal tisztában van azzal, hogy a dűnék nem tartoznak a természet legstabilabb dolgai közé. – A férfi leporolta magát és úgy döntött megaláztatását nem súlyosbítja tovább, inkább a feszültséget a lőtéren vezeti le.

A Hajji is elcsendesedett és csak követte a férfit, éberen figyelve a környezetre és az esetleges veszélyekre. Bár alapjában véve komoly ember volt, most alig győzte arcáról letörölni mosolyát. Mikor először találkozott Trekkfordal a férfi nem ébresztett benne szimpátiát, azonban ahogyan az idő telt és egyre többet voltak kénytelenek egymás mellett lenni a csendes alak lassan megnyílt neki.

Sosem hitte volna, hogy egyszer vissza fogja kívánni a néma csendben üllő férfit, de azóta gyakorta megtette ezt, bebizonyosodott ugyanis, hogy védencének nem csak a nézése volt szúrós, hanem a nyelve is. 

Bár kezdetben jó harcos módjára tűrte a csipkelődéseket és a szidásokat végül a kiképzés során tanult dolgokat félretette és minden alkalmat megragadott a visszavágásra elvégre csak így élhette túl a megpróbáltatást, amit a férfi társasága jelentett.

A legtöbben egy hétig sem bírták volna a mogorva alakkal, neki még is sikerült, bár nem volt egyszerű, de így a diadal még édesebb volt, s a büszkesége még nagyobb, elvégre mégiscsak jó katona kell, legyen az, aki képes tartósan elviselni az elviselhetetlent.

A gondolatmenetet a megérkezés törte meg, miközben Trekkford fegyvert választott magának kísérője néma biccentéssel üdvözölte a téren gyakorló illetve a gyakorlókat tanító testvéreit majd tekintetét a férfira szegezte.

- Csak bölcsen barátom a méret nem minden. – Mondta mikor a védence keze egy rakétavetőre siklott.

- Aki ezt mondta az minden bizonnyal hazudott neked, a méret igenis sokat számít, elvégre néhány centin akár élet és halál is múlhat, mint azt te is tudhatod. – Vágott vissza a férfi, bár önmagában nem volt erős visszavágó, tudva, hogy kísérője korábban mesterlövész volt a szavak nagyon is hatásosak voltak.

- Nos, igen ott ahol nincs, sok a minden apró centi számít. – Bólogatott a katona ám Trekkford megunta a szópárbajt, megfordult és az időközben betöltött rakétavetővel becélzott egy bábut.

- Rohadj meg a centijeiddel együtt. – Suttogta majd meghúzta a ravaszt, a következő pillanatban a céltábla füstölgő tűzgolyóvá változott egy hatalmas robbanás kíséretében amit Trekkford elégedett vigyorgással nyugtázott.

- El kell ismernem a gyakorlásnak mégis volt értelme, bár elhasználtál annyi lövedéket, amivel egész seregeket lehetett volna megsemmisíteni végre eltaláltál valamit. – Tette hozzá a Hajji némi tapsolás kíséretében.

- Ne irigykedj, hidd, el csak gyakorolnod kell és egyszer majd te is képes leszel erre. – Szólt vissza a férfi majd a következő fegyverhez lépett.

Indiana csendesen rendezgette a táskáit a teremben, ami orvosi helyiségként szolgált, a többinél jóval barlangrész meglehetősen jó kórháznak bizonyult, a teremben egymás mellett sorakoztak a fehér függönyökkel elszigetelt ágyak, a falakra lámpák voltak szerelve, melyek külön generátorról működtek így szinte nem volt olyan helyzet ahol cserbenhagyták volna a betegeket vagy az orvosokat.

A nagy teremhez több kisebb terem is tartozott, négy műtő, amelyek hála a vezérek gondos törődésének jobban fel voltak szerelve, mint a kormányzat által működtetett, nagyvárosokban lévő hasonló létesítmények.

Ezen kívül a kórház részhez tartozott még egy darab fogorvosi rendelő is, ami már kevésbé volt jól felszerelt, de számos esetben alkalmasnak bizonyult a rá kiszabott feladatok elvégzéséhez, továbbá egy harminc ágyas sürgősségi osztály is várta a harcokban súlyos sebet kapott katonákat.

A kórház részleg felszereltségét misem bizonyítja jobban, mint az, hogy az országban előforduló valamennyi mérges kígyó mérge elleni ellenszerrel rendelkeztek, és gyakran vonultak ők ki azokra a helyekre ahová a kormányzat mentői nem voltak hajlandóak elmenni.

Talán ezeknek a mentő akcióknak volt köszönhető a lázadás hihetetlen mértékű támogatása, továbbá az, hogy soha senki nem jelentette a csapataik mozgását vagy azt, ha a vezéreik felbukkantak valahol.

Indiana a csapat idekerülése óta összebarátkozott valamennyi tábori és harctéri orvossal, illetve az önkéntes katonák közül is rengeteggel jól kijött. Mivel nem szeretett haszontalannak tűnni, gyorsan beállt segíteni a kórházban.

Ellátta a kisebb nagyobb sebeket, amiket az önkéntesek a kiképzésük alatt szereztek, rendszerezte és elpakolta a különböző módszerekkel megszerzett gyógyszereket és más életmentő dolgokat, továbbá igyekezett megtanulni mindent a helyi élővilágról, amit csak lehetett.

Gyakran kiment gyógynövényeket gyűjteni vagy segíteni a köznépen a többi orvossal együtt. Mosoly kúszott az arcára miközben eszébe jutottak a hálás mosolyok, amiket a betegeitől kapott a sebek ellátásáért cserébe, összességében elégedett volt a dolgaival hiszen viszonylag kellemes élete volt a táborban, bár sosem felejtette el mi történt a társaival a munka lefoglalta minden idejét így ha akart volna sem tudott volna szomorkodni.

Mély levegőt vett majd izmait megfeszítve felemelt egy pótalkatrészekkel teli táskát és a többi tetejére rakta. Most már végzett a feladatával, megtörölte izzadságtól gyöngyöző homlokát és még egyszer szemügyre vette munkája eredményét.

Harminc táska, ennyit válogatott át és miután mindent a megfelelő helyre pakolt a táskákat a fal mellé katonás sorba sorakoztatta, mivel azonban a hely nem volt túl nagy és a földön csak tíz táska fért el így egymásra pakolta őket három sorba. Ha mindez nem lett volna elég még fel is címkézte őket, hogy vészhelyzet esetén ne kelljen keresgélni.

Miután meggyőződött róla, hogy mindent a helyére rakott megfordult és a felügyeletével megbízott Hajjira pillantott, bár a katona kezdetben mindenképp segíteni akart végül belátta, hogy Indiana nem szorul segítségre. Miután a nő rámorgott, amiért rossz helyre pakolt pár pótalkatrészt inkább hátra húzódott és az őrségre koncentrált.

- Végeztem, indulhatunk. – A katona csak bólintott majd kinyitotta a háta mögött lévő ajtót és miután előre engedte a hölgyet ő is kisétált a nyomában.

Indiana bezárta a raktár ajtaját majd a nagytermen átsétáltak és a kórház bejáratánál leadták a kulcsokat. Innen még jó öt perc séta volt mire a megerősített barlangrésztől elértek a kijáratig és végre megpillantották a lassanként lenyugvó napot.

- Hosszú nap volt. – Mormolta a lány inkább magának, de a kísérője nem habozott válaszolni a megjegyzésre.

- Mint minden nap melletted, néha elcsodálkozom, honnan veszed ezt a sok energiát. Az újoncok példát vehetnének rólad kitartásból. – A lány felnevetve pillantott a nála egy fejjel magasabb katonára.

- Tudod nem annyira nagydolog. Ha tudod, hogy emberek vannak, akik számítanak rád, akiknek esetleg szükségük van rád, hogy ne veszítsék el a kezüket vagy a lábukat vagy esetleg az életüket akkor nem annyira nehéz legyőzni a fáradságot. – A katona csak bólogatott jelezve, hogy egyet ért.

- Csakugyan így van. Ebből vesszük mi is az erőnket. Védenünk kell és mindhalálig harcolni, mert ha mi nem tesszük, akkor elbukhat ez a csodás ügy és akkor a testvéreink, akik már meghaltak hiába adták az életüket. Ezt pedig nem engedhetjük. – Indiana bólintott majd leült a homokba, hátát a barlang falának vetette. 

Elmélyedt a csodás látványban, ahogyan a nap lassacskán lebukott a dűnék közé, mély levegőt vett, hogy tüdejét feltöltse, a friss levegővel mielőtt visszatérne a barlangrendszer furcsa illatú levegőjéhez, s újra elmerülne a rengeteg teendőjében.

Csak csendben ült és figyelt, légzése lelassult és a rengeteg gondolat mind kiürült a fejéből, most megszabadult minden gondtól és bajtól, ami a nap folyamán érte és végre nyugodtan fellélegezhetett, végre néhány perc erejéig nem kellett élet és halál felől dönteni, végre letehette válláról a terheket, amiket egésznap cipelt.

Behunyta a szemeit és kiélvezte, ahogyan a nap utolsó sugarai kellemesen cirógatják arcbőrét, mosolyogva tűrte ezt a kellemes könnyeztetést, imádta a napot, főleg ebben az időszakban, amikor már nem volt elviselhetetlenül erős.

Amikor a nap utolsó sugarai eltűntek ő is felkelt majd nyomában kísérőjével besétált a barlangba, hogy még mielőtt nyugovóra térne, elintézhesse apró-cseprő ügyeit.

Az éjszaka, mint mindig most is magával hozta a csendet, az önkéntesek és az oktatóik befejezték a gyakorlatozást és visszatértek a kijelölt szállásaikra, végül pedig Trekkford is kénytelen volt a szabályokat betartani és visszavonulni a szobájába, persze ezt úgy tette, ahogy az hozzá illett, hangos szóváltások közepette.

Egy cím nélküli történet-13. rész

Hosszabb szünet után a dolgok nagyon kedvező alakulásának köszönhetően újra vissza tértem az íráshoz és íme a munka a gyümölcse, könyvem következő része. Jó olvasást hozzá




Jack felkelt az ágyából és megdörzsölte a szemeit, hogy a maradék álmot elűzze belőlük, léptei a kórháznak kialakított barlangrészből egyenesen a szabad ég alá vezették, hőn imádott doktornője plusz egy napi kényszerpihenőre ítélte bármennyire is kellemetlen volt a számára, be kellett tartania, ha másért nem a barátság megőrzése érdekében.
Indiana hajthatatlan volt ezekkel a dolgokkal kapcsolatban és képes volt napokig duzzogni, ha Jack valamit nem úgy csinált, ahogy azt ő elképzelte. Márpedig ezt szerette volna elkerülni. Lassú léptekkel, kitámolygott a barlang szájáig, a nap fénye, mint ezernyi tüske néhány másodpercre elvakította a pihenés alatt a sötétséghez szokott szemeit.
Mikor végre visszakapta a látását leereszkedett és elindult a szorgosan rohangáló katonák között, mintha a táborban harci készültség lenne, mindenki talpig menetfelszerelésben rohangászott fel-alá és épp csak el nem taposták a nagy nehézségek árán előrefurakodó építész fiút, végül megpillantott egy olajos hordót, ami jó kilátónak tűnt, célirányosan elindult felé, de így is jó egy percbe telt mire komoly nehézségek árán elérte és fellépett rá. Érdeklődve nézett körbe hátha megtudja mi oka ennek a nagy mozgolódásnak.
Most, hogy magasabban volt, mint a többiek furcsa hang ütötte meg a fülét, esküdni, mert volna rá, hogy a hang a lőtér felől érkezik, de bármennyire is fülelt a sok száz egyszerre trappoló katona bakancsa túlságosan nagy zajt keltett ahhoz, hogy bármit is megértsen a hangokból.
Mivel a tábor közepén felhalmozott felszerelés mellett állt, ami fölé ponyvát feszítettek ki a fiúnak nem volt nehéz dolga, eszében sem volt végigverekedni magát a rohangáló önkénteseken, helyette inkább a hordóról felkapaszkodott egy nagyobb ládára, majd megkapaszkodva az egyik ponyvát tartó rúdban átugrott a középen álló jókora tankok egyikére. Épp csak sikerült elkapnia a lő torony csövét és ezzel elkerülnie egy fájdalmasnak ígérkező esést.
Halkan szusszant egyet, ugyan kicsit elszédült ezt inkább a kényszerpihenő hatásának tulajdonította mintsem a jóval korábban szerzett sérülésének, átlendült egy másik tankra majd egy harmadikra, aminek az elején villámgyorsan lemászott, majd körbenézett, hogy kissé pontosabban meghatározza, hol is áll pontosan.
A távolság több mint megfeleződött és mintha a rohangáló katonák is kezdték volna megunni a nekik kiadott feladatot, a sebességük lelassult így a fiú sűrű bocsánatkérések közepette már könnyebben átjutott a tömegen és kiért a lőtér szélére.
Rögtön nyilvánvaló lett számára mi is folyik itt, Cristopher egy homokzsákokból álló domb tetején állt és torkaszakadtából kiabált, amit egy arab tiszt ugyancsak üvöltve különösen lelkesen tolmácsolt a kisebb hadseregnek.
- Ezt hívjátok ti futásnak?!  Mozogjon a lábatok, egyszerre érkezzen a földre és egyszerre távolodjon el róla, ha csak egyikőtök nem jól csinálja holnap hajnalban is itt lesztek!- A tiszt azon nyomban ugyancsak üvöltözve továbbította a parancsot, a katonáknak pedig nem kellett kétszer mondani, újra futásnak eredtek és a lépéseik nyomán a föld is megrezdült,( de ha az nem is a tábor közepén lévő kisebb raktár biztosan.).
- Rakás anyám asszony katonája! Eddig lustálkodtatok, így sosem fogjátok felszabadítani az országotokat, nincs rajtatok semmi izom, a fegyvereiteket alig bírjátok megtartani és ti hívjátok magatokat katonának?! Nevetséges, egy falut nem bírnátok bevenni akkor, sem ha az ellenség felemelt kezekkel jönne elő!- Kiabált a katona és a tiszt megint fordított.
Jack érdeklődve figyelte a kibontakozó jelenetet. Látta már barátját szigorúnak, de sosem gondolta, hogy ilyen is tud lenni, minden esetre úgy döntött inkább nem kérdőjelezi meg a módszereit, semmi kedve nem volt csatlakozni a gyakorlatozó katonákhoz, márpedig ha közbeszólt volna alighanem ez a sors vár rá.
A fiú már épp indult volna, hogy megkeresse Indianat ám ahogyan fordult egy alaknak ütközött, pár lépést lépett hátra és pislogott párat mire rájött, hogy a lázadók vezetője áll előtte. Elkhimar Dafarm érdeklődve méregette a fiút néhány pillanatig, majd ahogy azt szokás, kissé meghajolva köszöntötte.
-Salam aleykum Jack.- A fiú csak pislogott, nem igazán beszélte a nyelvet, amivel most üdvözölték, és csak a hangjelzésből gondolta, hogy nem büntetést kap. Az értetlenséget látva Elkhimar megköszörülte a torkát - Azt jelenti, hogy béke veled Jack. Ha netán a sivatag közepén valaki ezzel ugrana az arcodba, akkor csak válaszold azt, hogy: Wa alejkum salam. Azt jelenti, hogy béke veled is. -
A fiú csak bólintott jelezve, hogy megértette a rögtönzött nyelvleckét és minden szót gondosan a fejébe vésett.
- Mint látod, a barátod nagyon lelkesen oktatja az önkénteseinket a fegyelem fogalmára. Hajnal óta alig öt perc szünetet engedélyezett nekik, fogalmam sincs, hogyan csinálja, nekünk korábban nem igazán voltak hajlandók engedelmeskedni.- A férfi elmosolyodott, amiből Jack tudhatta, hogy valóban elégedett mindazzal, amit lát, ugyanakkor fejében ott kavargott az gondolat: Hogyan vették rá minderre Crist?
- Ha kérdésed van halljuk. - Elkhimár még az építésznél is jobb emberismerőnek bizonyult, a nélkül tudta, hogy a látottak majd kérdéseket ébresztenek a fiúban, hogy ránézett volna. Jack bólintott egyet majd megszólalt.
- Csak nem világos, hogy miért csinálja. - A vezér bólintott egyet, mintha tudta volna, hogy ez lesz a gond.
- Természetesen halálosan megfenyegettük. - Elkhimár nem bírta ki, hogy ne nevessen, ahogyan a fiú sem, bár nem igazán ismerte a fogva tartóit (mivel itt tartózkodása java részét egy ágyon fekve töltötte), Indiana elmesélései alapján rögtön tudta, hogy ezek az emberek nem annyira barbárok, mint amennyire lefestették őket, ugyanakkor társai halála miatt valahol a szíve mélyén felébredt benne a félelem a férfitől.
- Igazából mindaz, amit látsz egy fogadás eredménye. Habár erről én sem tudok, túl sokat nagyon örülök, hogy sikerült, ha csak részben is, de magunk mellé állítanunk őt. Hatalmas segítség akárcsak a két társa. Ők éppen a sivatagban tartanak lőgyakorlatot az önkéntesek második és harmadik felének. Nem volt elég nagy a tábor ahhoz, hogy ennyi ember gyakorlatozzon itt egyszerre. - Jack bólintott, jelezve, hogy mindent megértett és tudomásul vett. Kezével árnyékot vetett a szemeire és érdeklődve fürkészte az időközben távolodó csapatokat, a rögtönzött kínzás úgy látszott most ér véget, az önkéntesek csapata a dűnék felé tartott ahol Cris társai lőgyakorlatot tartottak.
Néhány fickó már nem bírta tovább, keservesen felnyögtek majd kidőltek a homokba, ezt azonban már a kiképző sem nézte tétlenül, Cristopher gyorsan intett mire néhány Hajji azonnal ott termett, felnyalábolták a megfáradt önkénteseket majd futva távoztak velük a barlangok irányába. Jack érdeklődve figyelte a jelenetet, amit Elkhimár elégedett hümmögéssel nyugtázott.
- Úgy látom nem lesz itt semmi probléma, nem szándéka a katonáim megölésével csökkenteni a sorainkat. -A két férfi egyszerre nevetett fel, pontosan tudták, hogy Cris nemesebb annál, mintsem hogy ilyen eszközökhöz folyamodjon. - Mond csak Jack nincs kedved velem tartani és szemügyre venni a lőgyakorlatot is?- A mérnök nem sokat tétovázott.
 Pár perccel és úgy egy tucatnyi homokdűnével később a két férfi már meg is érkezett a másodlagos lőtérnek kijelölt síkságra. A lövöldözés már messziről halható volt, de amikor felértek az utolsó dűnére a zaj szinte fülsüketítő lett, több száz AK-47 típusú gépkarabély egyszerre adott koncertet a kissé kaotikus,,színpadon,, és a fegyverek diktálta alapzajon mit sem segített a két gyakorlatot vezető katona ordibálása a tűzszünetekben.
A fiú érdeklődve figyelte az önkéntesek kezében lévő eszközt, az AK-47 egyike volt a lázadók által rendszeresített fegyvereknek, ennek oka leginkább az volt, hogy fillérekért be lehetett szerezni és bár ezt senki nem várta volna gyakorlatilag elpusztíthatatlan volt. Szórj rá homokot, dobd sárba és hagyd megszáradni, szórd tele porral, majd hajts át rajta egy katonai Hammerrel, ha mindez megvan, vedd fel és garantált, hogy még mindig egy gyilkos fegyvert tartasz a kezedben.
Ehhez a fegyverhez nem gyártottak szabvány lőszert, minden töltény kilövésére alkalmas volt és bár pontosságban vagy épp gyorsaságban, sok esetben alul maradt a többivel szemben egy valami biztos volt. Ha meghúzod a ravaszt, akkor el fog sülni.
Nem volt tehát meglepő, hogy a lázadók előszeretettel használták, mivel nem nagyon volt lehetőségük tisztán tartani a kényesebb darabokat, néha még megfelelő lőszerük sem volt a szabvány lövedékes fegyverekhez, de ez nem válogatott, használatához sem kellett egyetemi diploma, egy kölyök is képes volt kezelni, így a gyakran együgyű önkéntesek is.
A lőtéren nyüzsgő katonák olyanok voltak, mint a hangyák, sürögtek, forogtak különböző alakzatokba állva sorozták fegyvereikkel a lyukacsos céltáblákat vagy dobták meg kővel a távoli célpontokat, és tehetségük szerint igyekeztek elképzelni, hogy nem ártalmatlan követ, hanem gyilkos gránátot dobtak ellenségeik közé, ami pillanatokon belül kioltja az életüket. A lázadás összességében jól el volt látva fegyverekkel, de az a luxusa nem volt meg, hogy valódi gránátokkal gyakorolhasson, a lőszerrel is csínnyán kellett bánni, az elvétett lövésekért a katonák guggolással fizettek.
-A hiba tűrhetetlen! Ne feledjék uraim, aki hibázik, az meghal!- Kiabált Cristopher a frissen érkező csapatnak miközben a gyakorlattal végző másik csapat fegyelmezett sorban elhagyta a lőteret mellettük, a katonákat egy tucat Hajji és Cris egyik bajtársa kísérte hangos szitkozódások közepette, csak egy pillanatra lett csend, amikor a két csapat kísérői és a két kiképző köszöntötték egymást.
- Mégis arra várnak, hogy az ellenség elfoglalja a hazájukat!? Nem látnak a szemüktől? - kérdezte a katona és a lőtér üres része felé fordult majd ujjait a távolban felállított célpontokra szegezte- Ellenséges gyalogság előttünk. Alfa szakasz ellenséget likvidálni, béta szakasz a gránátokhoz!- A tolmács fordított és a katonák fegyelmezetten elfoglalták a helyeiket, a Hajjik felügyelete alatt a parancsoknak megfelelően, az előre begyakorolt formációkban mozogva megkezdődött az,,ellenség likvidálása,,.
Jack és Elkhimár alig tudta felszedni a földről az állát, elkerekedett szemekkel figyelték a valódi hadseregként mozgó önkénteseket, alakzatban vonultak vissza vagy éppen támadtak, ahogy azt a parancs megkívánta, mindenki mindig a helyén volt, a pajzson nem volt rés, aztán egyszer csak a parancs hallatán az egység támadásba lendült és a két férfi biztosra vette, hogy képesek lennének felmorzsolni akármilyen ellenállást. A civilek nem csukták be a szemeiket lövés közben, pontosan tüzeltek és meg sem rezdültek amikor a fegyver kissé vissza rúgott, a ,,gránátok,, pontosan repültek, de ha valaki gyengébbnek bizonyult azt menten kisegítették, míg végül ő is pontosan csinálta a feladatát.
- Egy haderő csak annyira erős amennyire a leggyengébb tagja. Elég egyetlen gyenge láncszem és a harcból mészárlás lesz. - Suttogta Elkhimár miközben a gyakorlatot figyelte, kisvártatva magához intett egy Hajjit akinek suttogott valamit majd Jack felé fordult.
- Lássuk Cristopher hogy látja a jövőjüket. - A katona csakhamar megjelent és miután felkapaszkodott a dombtetőre mintha más ember lett volna, a kegyetlen kiképző szerepét a domb aljában hagyta és mosolyogva üdvözölte régen látott barátját, majd miután az viszonozta az üdvözlést meghajolt a táborvezető előtt.
- Hívattál?- Kérdezte érdeklődve, mintha csak nem tudta volna, hogy mi lesz a téma, Elkhimár bólintott egyet majd határozottan, kis szigorral a hangjában kezdett beszélni. - Igen. Szeretném, ha mesélnél nekem. Mond, el milyennek látod az önkénteseket? Képesek jó katonákká válni? Hasznukat vesszük majd az ütközetekben?- Cris jó ideig rágódott a kérdéseken majd mély levegőt vett és beszélni kezdett.
- Igen. Ők egytől egyig eltökélt harcosok, megszállottan hiszik az ügy igazát és a saját épségüket félre dobva csak a cél elérése lebeg a szemeik előtt. Azonban, jelenleg nem túl hasznosak a harcban. Meg kell törniük, tudatosítanom kell bennük, hogy nem meghalniuk kell a hazáért, hanem harcolni érte. Az önfeláldozás hősies, de ha nem jár döntő eredménnyel értelmetlen. Sok időbe fog telni mire ezt beléjük nevelem, minden esetre ez alatt a rövid idő alatt, amit eddig velük töltöttem, úgy érzem, képes leszek ezt végrehajtani.-
Elkhimár elégedetten bólintott és egyik kezét a katona vállára tette - Köszönöm neked Cristopher, ha van bármi, amit tehetek, érted csak szólj. - A válasz nem sokat váratott magára.
- Ami azt illeti, lenne valami. Az önkéntesek java része istenként tekint rád és megmentőjének tart, rendeld el nekik a pihenőt a későbbi gyakorlatokig. Garantálom, hogy még inkább hűségesek lesznek hozzád. - Elkhimár bólintott majd lesétált a domboldalon a testőrei kíséretében, hogy végrehajthassa a feladatot, a két férfi egy ideig figyelte a távolodó vezért majd a katona megragadta Jack karját és magával húzta, vissza a táborba.


Egy fél óra telhetett el mire Cris kerített egy nyugodt termet a barlangrendszerben ahol végre kettesben maradhattak és beszélgethetek egy kicsit az őket kísérő őrök nélkül. A két Hajji az ajtó előtt megállt és csendben várakozott mialatt a két jó barát odabent leült és beszélgetni kezdett.
- Azt hittem sosem épülsz fel haver, pedig Indiana mondta, hogy jobban, vagy de azt hittem, hogy csak engem próbál megnyugtatni - Kezdte a katona, hogy megtörje a csendet, Jack csak ült és érdeklődve hallgatta a mondatokat. - Már azon gondolkodtam, hogy elmegyek és kerítek neked valami szép sírhelyet. - a katona sóhajtott egyet- De szerencsére erre nem került sor. Jól vagy és újra itt vagy velem...velünk. - Szusszant egyet a katona most, hogy végre levegőhöz jutott.
- Csak nem aggódtál miattam? - érdeklődött az építész és kissé oldalra billentette a fejét, arcán halvány mosoly jelent meg, jól esett neki, hogy még a keményszívű Cristopher is aggódott érte.
-A pokolba veled!- morogta a katona- Persze, hogy aggódtam. Elvégre barátok vagyunk te ütődött. - Jack mosolya még nagyobb lett és elégedetten hátradőlt a székében.
- Jó ezt hallani, de ne gondold, hogy ennyire könnyen megszabadulsz tőlem. Azt hitted, hogy egy repeszdarab majd meggátol abban, hogy itt legyek és tönkre tegyem a nyugodt napjaidat? Hát tévedtél. - A két barát halkan felnevetett az igencsak gyenge tréfán, a nevetés inkább annak szólt, hogy mindketten jól vannak  és újra van idejük beszélgetni, talán ez lehetett az oka annak is, hogy a nevetés igazán őszinte volt.
- Elalszom, kis időre te pedig átállsz az ellenséghez. - morfondírozott a fiú miután a nevetgélés abba maradt- A világ lassan a feje tetejére áll. - Vigyorodott el, de a gonosz megjegyzésért cserébe a katona jókorát koppintott a fejére jutalmul.
- Cseppet sem vagy vicces. Te nevezed magadat harctéri mérnöknek? Megkarcol egy aprócska szilánk és van képed évekre kómába esni?- a katona szándékosan túlzott, szerette volna, ha a fiú megérti, hogy neki és Indianának a kiesett idő évekkel ért fel- Azért fizettek neked, hogy ide gyere és Csipkerózsikát játszódj?- Jack morgott, de jó férfihoz méltóan az agya máris a visszavágáson járt.
- Nagy bajban lehet a lázadás, ha téged kértek meg, hogy kiképezd a katonákat. Gondolom nem mondtad el nekik, hogy annyira rosszul látsz, hogy akkor se találnál el  egy bálnát, ha a szájában lenne a pisztolycső!? - A katona újabb koppintást mért a fiú fejére, amit Jack halk szisszenéssel vett tudomásul. Cris maga sem hitte el, hogy tényleg ezt csinálja, de ha már bele kezdett egy döntetlennél rosszabb eredménnyel nem volt hajlandó abbahagyni a baráti csipkelődést.
- Mondod te? Egy majom is jobban bánik a hegesztő pisztollyal, mint te. -bár a katona sosem látta Jacket munka közben, remélte, hogy rátapint egy érzékeny pontra. De a fiú csak elégedetten vigyorgott, majd némi szünet után csak annyit tett hozzá:
- Te is hiányoztál nekem. - Cris mosolyogva bólintott, a csata véget ért, méghozzá úgy ahogy az általában szokott: az okos engedett. - Hiányoztál...és hiányoznak a többiek is. - A mosoly hirtelen, mintha sosem lett volna mindkettejük arcáról eltűnt. A belső ideiglenes védőfal kártyavárként omlott össze és szökőárként borult rájuk a gyász, a fájdalom és az űr, amit a többiek eltűnése hagyott bennük, mert mindketten szerették volna, ha a csapat többi tagja eltűnt volna. A halál elképzelhetetlen volt, lehetetlen, mégis ott lebegett kimondatlanul.
- És nagyon hiányozni fognak neked, nekünk. Mától hosszú évekig, hallod majd a hangjukat, felfedezni véled az arcukat a tömegben, ha bármi történik, ami rájuk emlékeztet úgy fog görcsbe rándulni a gyomrod, mint most. - Cristopher halkan beszélt, mégis minden egyes szava jól kivehető volt. A szoba eleget hangosított és a barlangba nem szűrődött be semmilyen zaj kintről, mintha csak minden azt akarná, hogy ezek a pillanatok az őszinte emlékezésről szóljanak. - Így van rendjén, ha emlékszel rájuk sosem fognak meghalni, örökké élni fognak, odabent a szívedben. -
A katona felemelte a fejét és a két tekintet találkozott, szó nélkül állapodtak meg abban, hogy az imént elhangzott szavak igazak, ők ketten, történjen bármi is emlékezni fognak a többiekre, hogy örök életűek legyenek. A percekig tartó csendet és szemkontaktust végül megtörte a folyosó felől beszűrődő hang. Eleinte motyogás volt, majd ahogyan közeledett az ajtó felé egyre hangosabb és kivehetőbb lett, végül kattant a zár és feltárult az ajtó.
- Hát ti meg mégis mit gondoltok magatokról? - kérdezte Indiana aki jól láthatóan eléggé ideges volt. Bár ez nem a jó kifejezés arra, ami a lány arcán tükröződött. A szemei valósággal lángoltak- Rohangálok, kereslek titeket egész nap, égen és földön ti meg itt hűsöltök!?- A fájdalom és az emlékezés eltűnt a levegőből és mindkét férfi szinte hálás volt a dühös lánynak a hangulatoldó betoppanásért.
- Nyugodj meg az ég szerelmére. Nem nyelt el minket a föld. - Indiáná belépett és bevágta maga mögött az ajtót.
- Te csak ne csitítgass engem. Elhurcolod Jacket egy barlangba az engedélyem nélkül és még csak nem is szólsz!-A fiú felpattant és közelebb sétált a lányhoz majd finoman megölelte. Az akció hatásosabbnak bizonyult, mint Cris szavai. Indiana csendben magához ölelte az építészt és néhány másodpercig csak így álltak ők ketten, mintha csak kiestek volna a jelenből.
-A világért sem zavarnálak, de mi volt az-az esemény, amiért ennyire hevesen kerestél minket?- érdeklődött a katona mire Indiana kibontakozott az ölelésből és csípőre tett kezekkel csak annyit mondott:
- Eltűnt a betegem egy katonával együtt, aki folyton bajt okoz. Ez szerintem elég ok. - Cris halkan morgott, Jack közben egy széket hozott az asztalhoz és miután a hölgy leült ő is visszatért a helyére. Most már hárman ültek az asztalnál.
- Nos, most megtaláltad és mennyire meglepő semmi baja nincs. Milyen érdekes, végül is csak egy hadseregnyi katona vigyáz itt rá. - Morogta a katona, amit persze Indiana sem hagyhatott szó nélkül.
- Az én dolgom nem az, hogy a védelemről gondoskodjak. Az én dolgom, hogy vigyázzak a betegeimre, történjen bármi is. - Morgott vissza Indiana, de ettől inkább volt aranyos mintsem rémisztő, legalábbis Jack így látta a helyzetet.
- Nos, úgy látom, nem végzed túl jól a dolgodat. Elvégre a barátunk a bázison kóborolt és a gyakorlatozást figyelte, amikor rátaláltam. Gondoltam, mégsem hagyom, hogy túl sokáig érje a nap és behoztam ide. - Indiana keze ökölbe feszült, de mielőtt szólhatott volna Jack közbe lépett.
- Azt hiszem ennyi elég lesz. Én itt vagyok, ahogy ti is, mindenki jól van és e kár veszekedni. - A két csökönyösebb csapattag csak bólintott egyet. - Na, látjátok. Megy ez nekünk veszekedés és marakodás nélkül is. - Indiana Cris felé fordult.
- Mik a hírek? Te a tisztek közelében vagy, mesélj egy kicsit. -A lány előre hajolt és az asztalra könyökölt, ujjait összekulcsolta és ráhajtotta az állát. Jack is érdeklődve a katonára pillantott, aki elgondolkodott kis időre mielőtt válaszolt.
- Semmi különös. A legutóbbi beszélgetésünk óta viszonylag szélcsend van. Amit sikerült lefülelnem az nem túl sok. A megfigyelők szerint a helyi katonai bázisokon nagyobb lett a mozgás, talán készülnek valamire, de semmi biztosat nem tudunk. - Indiana ízlelgette egy kicsit a kapott információt, de úgy döntött ez nem elég, van itt még valami, amit nem tud.
- Folytasd csak. Nem hiszem, hogy mindössze csak ennyit tudtál meg. - Cris bólintott mintha csak beletörődött volna, hogy itt most bizony beszélnie kell, mert a vallató tiszt nem tűr ellentmondást.
-A lázadó csapatok több tábort összevontak, egyesítették őket, mert így sokkal hatékonyabb az információ csere és hatékonyabb a fellépés. Tüntetés szerveződött a kormány ellen és úgy néz ki egyelőre Elkhimár áll nyerésre. Rimond városában a forradalmi hangulat annyira felerősödött, hogy a hadsereg közbe avatkozott, tankkal lőttek a civilek közé, de nagyon megbánták. Gerilla harcmodorra képzett lázadók voltak a tömegbe vegyülve és kitört a harc. Hajnalra a Nasir Al Din vezette erősítés is megérkezett és az óta ez a város is hivatalosan a lázadás területén található. Ezzel együtt harminc tartományból tizenhetet a lázadás ural, de a maradék tizenhármat a kormányerők tartják ellenőrzés alatt, hathatós Amerikai segítséggel. - Indiana érdeklődve hallgatta a híradást, de a felét sem jegyezte meg a hallott dolgoknak, nem úgy Jack, aki minden információt gondosan a fejébe vésett.
- Továbbra sem hajlandóak minket kiváltani. Tudjátok: Terroristákkal nem tárgyalnak. - Mindhárman egyként sóhajtottak fel- Szóval úgy néz ki maradunk egy ideig. Ki tudja, talán a háború végét is itt érjük meg. Már ha lesz egyáltalán vége. - Indiana határozottan szólalt fel.
- Persze, hogy lesz. Győzni fog az igazság, akkor pedig mi haza térünk, de addig is meg kell tennünk mindent, hogy segítsünk azokon, akik segítségre szorulnak. Úgy ahogyan ők is segítettek nekünk. - Jack egyet értően bólintott ugyanakkor nem felejthette el a korábban történt veszteségeket sem. Cris nem reagált a kijelentésre, néhány másodpercig csendben maradt majd folytatta a tájékoztatót.
-A vörös kereszt nagy mennyiségű élelmet és gyógyszert juttatott az országba. Ra'id Saad egy gyors akcióval megszerezte a szállítmányokat mielőtt az ellenség megszerezhette volna, az elosztás becsületesen történt, minden tartomány kapott belőle és a maradékot átadták a rivális csapatoknak. Máig dúl a vita, hogy ez jó döntés volt-e és, hogy vajon megkapja-e a nép vagy csak a rivális haderő jut majd belőle előnyhöz. Bárhogy is a lázadás vezetése biztos benne, hogy jól cselekedett. - Indiana érdeklődve a katonát figyelte, de miután nem tudott érzelmet leolvasni róla megint kérdezett.
- Neked mi a véleményed? - Cris elgondolkodott a dolgon, látta, hogy a lázadás az élelem java részét a népnek osztotta ki és csak a szükséges mennyiséget juttatta a haderőnek, ugyanakkor nem tudta, hogy a másik oldal hogyan fog eljárni. Csak elképzelései voltak.
- Szerintem katonailag pocsék döntés volt. Lemondtak több hónapra elég tartalékról, sebezhetővé tették magukat, ráadásul az ellenséget is felerősítették. Ugyanakkor emberileg tiszteletre méltó döntés volt. Az, hogy megadta a lehetőséget arra, hogy a kormány által ellenőrzött területeken is osszanak ételt, még ha ez nem is fog megtörténni nagyon lenyűgöző, Elkhimár úgy gondolom ismét megmutatta, hogy nem csak kiváló hadvezér és szónok, hanem egy igazán tiszteletre méltó, jólelkű ember. Egy remek vezető. - Indiana egyetértően bólogatott akárcsak Jack is.
- Ezúttal egyet értünk. Szerintem is jó döntés volt, még ha nem is fognak ételt osztani a lehetőséget megkapták, hogy tegyenek valami jót. Elkhimár pedig megmutatta, hogy nem csak a felszabadító hadjáratával tudja segíteni a népét. - Újra heves bólogatás jelezte, hogy a gondolatmenet bizony helyes, nincs benne kivetnivaló.
- Szóval - törte meg a csendet megint Cris - Nincsenek igazán fontos hírek csak nagyon ritkán. Egyelőre szélcsend van és várunk a jelentésekre. - Indiana bólintott.
- Köszönöm, hogy elmondtad, én sajnos még ennyit sem tudok meg a munkám miatt. Ma reggel lázas betegeket kezeltem, kígyóharapást és töréseket. Az emberek élik az életüket és nem sokat tudnak mondani azon túl, hogy mennyire szerencsések, amiért a lázadók uralta területen vannak. Ugyanakkor még vannak gondok. A front közeli helyeken a tüzérség, ha csak sejt valamit lövi a városokat és területeket, az élelem nem túl sok, épp csak elég, de a reformok hatása már érződik. A remény magjait elvetették és csak idő kérdése, hogy meghozza a termést. A változást. - Filozofikus gondolatok jegyezte meg magában Jack, ugyanakkor belátta, hogy ez több ködös filozófiánál. A legtöbb forradalommal ellentétben, ami kint zajlik nem vég nélküli háború, nem szükségtelen vérontás, hanem egy új ország születése, egy országé, ami magában hordozza a lehetőséget, hogy egy jobb hely legyen.
- Ez szép volt. - mondta Cris majd összecsapta a tenyereit kétszer mintha csak tapsolna- Nagyon szép gondolatok. Majd kiderül, hogy az elvetett magok termését ki fogja learatni, reméljük a legjobbakat és szurkoljunk, hogy a végén a jó győzedelmeskedjen. Vagy legalább a kisebb rossz. -A kis csapat újra bólintott majd megint csendes elmélkedés következett.


A nap lassacskán bukott le a távoli homokdűnék mögött, mintha csak megfojtotta volna a sivatag, utolsó sugaraival kétségbeesetten kapaszkodott az égbe, vörösre festette azt majd végül minden küzdelem ellenére belefulladt a homokba. Minden csendesedni látszott, az éjszaka nyugalmát csak halk zihálás és szitkozódás törte meg.
A lőtéren, egy katona magányosan püfölte a gyakorló bábukat, egyiket a másik után verte le az állványokról, jól irányzott csapásait sok esetben nem bírta az elöregedett varrás és a bábukból homok csordult ki, minden ilyen bábu után a katona a földre vetette magát és egyszerre lenyomott harminc fekvőtámaszt, szusszanni sem volt ideje, máris felugrott és nekiesett a következő bábunak.
A hideg éjszaka most neki kedvezett, a teste jól bírta a megterhelést, az izmai, mint megannyi acélköteg feszültek rajta és hajtották előre, egy kettő, jobb bal majd megint jobb és megint bal, a katona elérte a közelharc gyakorlására szánt rész végét, felkapott egy a földön heverő AK-47-est majd célzott és meghúzta a ravaszt. Alighanem telitalálatot lőtt volna, ha lett volna a fegyverben töltény, bukfencezett egyet majd a következő bábut is lelőtte, aztán egy újabbat és egy újabbat.
Valahol a homokdűnék rejtekében egy Hajji figyelte a katonát érdeklődve, őt bízták meg, hogy őrizze a táborban csak Hangos Sasnak csúfolt katonát, és ő most igazán szerencsésnek érezte magát, a foglyul ejtett idegenek közül csak ez bizonyult figyelemre méltónak, csak benne látott méltó ellenfelet egy esetleges konfliktus esetén, érezte, ahogyan az ereibe tódul az adrenalin, felpattant majd lemászott a dűnékről és néhány méterre a katonától megállt.
Lassan három órája rohangált a fickó, akinek a védelmére kirendelték, de most leült a homokba, mély lélegzetet vett miközben a csillagokat fürkészte és próbálta kipihenni a fárasztó edzést. A Hajji úgy döntött ma mégsem teszi próbára, leengedte ökölbe szorított kezét, ujjait pedig kinyújtotta, majd a férfi mellé sétált és lehuppant a homokba.
-A fizikai erőd lenyűgöző Cristopher. Azonban mit ér a puszta erő, ha közben annyira hangosan szaladsz, olyan hevesen veted magad az ellenség közé, hogy még a több száz méterre lévő őrjáratok is meghallanak? Mit ér az erő a fölényes létszámmal szemben?- Cris elgondolkodott egy pillanatra majd megtörölte a homlokát és mély levegőt vett, hogy kissé megnyugtassa hevesen kalapáló szívét.
- Semmit. Kész szerencse, hogy a homokbábuk viszonylag ritkán mennek őrjáratra, még ritkábban riasztják egymást. Ami persze még érdekesebb, hogy azt halottam rémes célba lövők. Megértheted, hogy nem aggódom. - A Hajji elismerően bólintott.
- Mond csak, amikor odaugrasz az egyikhez, ökölbe szorítod a kezedet és hasba vágod, nem azt képzeled, hogy élő húst ér az öklöd, hogy a tetted a jót hozza magával?- A katona csak gondolkodott egy percig majd a Hajjira nézett.
- Soha nem képzelek semmit. Nekem ezek csak bábuk, bábuk, amik segítenek csiszolni a képességeimet, formában tartanak ameddig élőben is kipróbálhatom magam. - Az őr finoman megcsóválta a fejét jelezve, hogy nem elégedett a válasszal.
- Ez itt a gond. Nos Cristopher ezt rosszul csinálod, sokkal többet adsz bele, ha elképzeled, hogy valódi ellenséggel állsz szemben, márpedig ha gyakorlás közben száz százalékos vagy akkor harc közben is annyi leszel. - Azzal a Hajji felpattant és felsegítette a katonát majd visszasétált vele a gyakorló pálya elejére, aztán kissé kinyújtóztatta a vállait. Cris érdeklődve figyelt.
- Nos, mutasd meg. Végezz vele. - A katona bólintott, gyorsan előre lépett majd ütött a bábu hasi részére aztán könyökkel bevitt egy ütést a fejet jelképező részre is, amint végzett érdeklődve hátra fordult, de a Hajji már nem volt ott, Criss fegyverkattanást halott a háta mögül majd megérzett egy pisztoly csövet a tarkójánál, összerezzent.
- Bumm. Egy amerikai hulla. Szép ütés volt, minden bizonnyal megölted csak éppen annyira nem figyeltél semmire, hogy akár egy tankkal is odébb parkolhattam volna, észre sem vennéd. - Cris csak morgott, különleges alakulatnál szolgált, és bár értette a célzást akkor is kissé túlzásnak érezte.
- Most próbáld másképp. - Utasította a Hajji miközben visszaléptek a pálya elejére. - Most hunyd le a szemed, képzeld el hogy a pálya túlsó végén ott várnak a barátaid, de ez a csapatnyi fickó csapdába ejtette őket, csak úgy mentheted meg a barátaid, ha megölöd őket-
Cris lehunyta a szemeit és ellazult, szemei előtt újra megjelentek a busz támadás képei, a halottak a vér, a repkedő lövedékek, új erő öntötte el, az izmai még jobban megfeszültek, furcsa keverékét érezte az érzéseknek, düh, szeretet és fegyelem, mind egyszerre robbant ki belőle. A katona előre vetette magát és egy ütéssel ledöntötte az első bábut majd megpördült és kirúgta a Hajji kezéből a fegyvert, oldalra vetődött és megsorozta a bábut, amelyikre ráesett, a leszakadt rongydarabot egy következőnek lökte majd tovább bukfencezett.
Harminc másodperc és máris a pálya végén volt, soha nem futott ennyire jó időt csak a pályája kezdetén, amikor még lelkes újoncként lépett be a seregbe, most újra fiatalnak és erősnek érezte magát, nyoma sem volt benne a fáradságnak és úgy érezte egy hadsereggel is el tudna bánni.
- Sokkal jobb. Most száz százalékos voltál Cristopher, emlékezz erre és egy napon talán lesz alkalmad megmutatni a tüzet, ami mozgat. - A katona csak bólintott majd az őr kíséretében a szállások felé vette az irányt.


Nem tudom a pontos időt... De majd beírom ide...ha kiderül.

Kedves naplóm. Fogalmam sincs mióta nem írtam neked semmit, biztosan magányos voltál. Most nézd, meg még a pontos napot sem tudom pedig eddig mindent gondosan lejegyeztem. Akárhogy is... annyi minden történt mostanság, én pedig úgy éreztem muszáj írnom egy keveset, hátha így meg tudom nyugtatni a fejemben kavargó gondolatokat.
Mindenek előtt a támadás... nem akarok, róla beszélni pedig kellene. Amikor rá gondolok, csak ürességet érzek...nem fájdalmat csak ürességet. Ez rosszabb, mint a fájdalom. Olyan mintha kitépnék a szívemet... de mégis amikor rá nézek..elönt a boldogság, mert ő még él és én is.
Azt hiszem, nem vagyok normális... örülni annak, hogy mi nem haltunk, meg amikor annyi sok jó embert vesztettünk...

Írok neked egy listát, tudom, sokukat nem ismered, de azt hiszem sokukat én sem ismertem igazán...de te és én sosem fogjuk elfelejteni őket, mert ők a barátaink:
Natali és Melani Jensen
 Anna Neiró
Tefani Thombson
 Flóra Grant
 Jon Erisel és Tomas Keller
Eldon Ward
Sam Woods
Rex Sharp
Wolt Butler

Jó emberek, jó férfiak és nők... jó barátok. Nagyon-nagyon jó barátok.

Jack ezzel összecsukta a naplóját pont mielőtt az érzések elhatalmasodtak volna benne, pont mielőtt az első könnycseppek elhagyták a szemeit. Eltette a kis füzetet majd a párnájára hajtotta a fejét, még egy darabig csak meredt maga elé, de végül legyőzte őt az álom.