Egy cím nélküli történet-8.rész

Itt a következő rész ezúttal kicsit rövidebben. 

Küldetés idő hajnali 1:10

A város épületeit már régen felváltotta a végtelen sivatag miközben a konvoj megállíthatatlanul vonult előre elérhetetlennek tűnő úti célja felé. A táj (már amennyire látni lehetett a sötétben) kopár volt és változatlanul dimbes-dombos épp, mint induláskor, csak néha moccant a sötétben egy-egy árnyék.

Az éjszakai állatok nyugalmas életét az apró konvoj nem nagyon zavarta meg. Mint az várható volt odakint jócskán leült az idő így a buszban egészen elviselhető lett a helyzet. A kellemes hűvös idő hatására a kis társaság megélénkült eltekintve Trekkfordtól aki elégedetten horkolt az egyik hátsó ülés magányában.

Natali és Melani jókedvűen beszélgettek és nevetgéltek a százszor halott meséken, amiket az utazások során egymásnak mondogattak újra és újra. A két lány minden alkalommal ugyan azt mondta el és minden alkalommal ugyan úgy nevetgéltek rajta. Receptek, történetek, gyerekek, utak, helyek, országok, látnivalók. Gyakran filozofáltak arról mi lenne, ha egyszer a tengerparton dolgozhatnának, de nem ott dolgoztak. Megállt az idő kettejük társalgásában ezért amint befejezték kezdték elölről.

Tefani és Flóra összebújva turbékoltak tovább növelve az együtt töltött értékes órák számát. A két lány mit sem törődött a többiekkel (ahogy máskor sem) jól elvoltak ők ketten a kis világukban. Ezernyi rövidke csók és gyengéd simogatás váltotta egymást a szép szavak suttogása mellett. Annak ellenére, hogy a buszban (és odakint a sivatagban is) lehűlt az idő kettejük között a levegő egyre inkább felforrósodott.

Jon és Erisel a múltat idézgették fel kezükben egy-egy pohár itallal. A gyermekkori emlékek kellemesebbé tették a lehetetlenül sokáig húzódó utazást. Minden percet együtt töltöttek szinte gyerekkorukban. Csodás és gondtalan életük volt akkoriban. A legnagyobb probléma az volt, hogy éppen mit játszanak vagy, hogy melyik édességet egyék meg először, mert édesség az mindig volt náluk. A sivatag nem sok újdonságot ígért az útra tévedő békés tevéken kívül ezért a közös gyermekkori emlékek feldobták az utat.

Tomas a két lányt nézte. Bár sosem vetemedett mások bámulására ezúttal annyira unatkozott, hogy a két lány látványától remélte a menekvést. Amíg egy kóbor cipő arcon nem találta, a fiúnak nyomban elment a kedve a bambulástól és inkább előhalászott egy könyvet a táskájából és azt lapozgatta. Imádta a lovagregényeket, minden alkalommal azokat olvasgatta, ha lehetett. Mindenkinek szüksége van, egy világra ahova menekülhet.

Eldon és Sam megbeszélést tartottak. A kezükben aktákat fogtak, amiket gyakran elcseréltek és elemezgettek, néha egy számológép is előkerült a bonyolultabb matematikai számítások elvégzése végett. A két fiú gyakran foglalkozott a számokkal, szerettek számolni főleg akkor, ha a kiadás kevesebb volt, mint a bevétel. A nevetgélésből és az elégedett, nyugodt hangvételből úgy tűnt, hogy éppen erről van szó.

Rex és Wolt csendesen figyelték Anna történeteit. Nem voltak jó barátok, de a csapatban mindig is meghallgatták egymást és ez nem volt másképp ezúttal se. Mivel a két fiú már kibeszélt mindent, a jó és rossz emlékeket egyaránt, most hátradőlve figyelték a nő beszámolóját. Mindketten megkönnyebbültek ez tagadhatatlan volt, hiszen mosolyogtak és nyugodt szavakkal csendesítették le a történetei hatása alá kerülő Annát is.

A katonák mintha csak nem vették volna észre, hogy már a sivatagban vannak továbbra is mozdulatlanul fürkészték a számukra kijelölt oldalt, kezeikkel görcsösen markolták a fegyvereiket felkészülve arra, hogy szitát csinálnak bárkiből és bármiből, ami veszélyt jelent rájuk vagy a csapatra. Cris volt az egyetlen, aki néha-néha levette a szemét az útról és a csapatot fürkészte vagy éppen a sofőrrel váltott pár szót, hogy amaz el ne aludjon.

Jack elégedetten élvezte a tetőablakból az arcába fújó kellemes szelet, de boldogságát tovább növelte a vállán pihenő halkan csevegő lány is, aki egyik kezével az építész kezét fogta. Nem volt egyértelmű, hogy miért, de Jacket nem is nagyon érdekelte. Indulásuk óta egyre csak közelebb kerültek ők ketten egymáshoz és ennek a fiú nagyon-nagyon örült. Csendben hallgatta a lány mondanivalóját, életének történetét, hogy a legapróbb részleteket is a fejébe tudja vésni.

- Tudod Jack én Angliában nőttem fel, vidéken. Emlékszem mennyire csodás volt ott lakni minden percet az erdőben töltöttem vagy éppen a kertben játszottam. Még hintát is készített nekem az apám. - Mosolygott Indiana miközben lelkesen mesélt.

- Annyira szép az angol vidék, nincs is annál csodásabb, hosszan elnyúló érintetlen erdők és mezők, a magányosan álló várromok. Hahj , csodás. - Jack pontosan értette miről beszél a lány, hiszen az angol táj szépsége mindig is világhírű volt és Ő maga is rengeteg fényképet látott róla. Irigyelte a lányt, amiért annyira gyönyörű környezetben nőhetett fel.

-A szüleim mindig is jók voltak hozzám, sosem hiányzott az életemből semmi. Jó iskolába jártam, gyönyörű ruhákat kaptam és mindig volt mit ennem. Sajnos akkor még nem tudtam, hogy nem mindenki él annyira jól, mint mi. - A lány hangja egészen elhalkult mire a mondat végére ért és a szemét is lesütötte mintha csak hibás lenne, azért mert gyermek volt. Jack magához ölelte Indianat már amennyire a helyzet engedte.

- Senki nem születik tökéletesnek, nem okolhatod magadat, amiért jobb életed volt. Én sem panaszkodhatok a gyerekkoromra, hiszen nem éheztem, nem voltam egyedül és bár nem voltunk gazdagok csak ritkán kellett nélkülöznünk. Ha te hibás vagy akkor én is. - A lány elmosolyodott és megpuszilta az együtt érző építészt.

- Köszönöm Jack, te valahogy mindig jobb kedvre tudsz deríteni. Talán ezért kedvellek ennyire. - Indiana a fiúhoz fészkelte magát és lehunyta a szemeit. Had gondolkodjon az építész a hallottakon, arcán egy apró mosollyal aludt el a kellemes hűvösben.

Jack még percekig bámult volna a semmibe de Cris megfordult és rávigyorgott.

- Tudom-tudom. Ki ne mond. Igazad volt, kedvel engem.

Sóhajtotta Jack, de nem azért mert bánta a dolgot, éppen ellenkezőleg. Hatalmas kő esett le a szívéről.

- Én megmondtam.

- Jólvan-jólvan. - Morgolódott a fiú majd kicsit szorosabbra fonta az ölelést a szundikáló lány körül. A többiek láthatóan nem foglalkoztak a jelenettel és a beszélgetésekkel, amiket akár halhattak is. Mintha csak mindenki tudta volna, hogy ez lesz, Jacknek még a gondolattól is libabőrös lett a háta. Ennyire vak lenne?

Halk recsegés hallatszott a műszerfalból mire mindenki elhallgatott. A sofőr állítgatta egy kicsit a rádión, hogy beállíthassa a tökéletes frekvenciát.

- Anya sas itt a sasfészek egy. Hallasz engem? Vétel. - Jack rögtön tudta, hogy ez alighanem az első pihenő rádiósa lesz. Azért nem volt azonnal érthető az üzenet, mert a rádió másik felén üllő katona nem tudta a pontos frekvenciát.

A sofőr benyomta a válasz gombot.

- Itt anya sas hallgatom. Vétel. - Kis csend következett.

- Érkezés? Mesze jártok még?

- Nem, a repülés gond nélkül zajlik. Öt perc és ott is leszünk.

- Értettem anya sas. Vége. - Az üzenet végét már nem sokan hallották, mert mindenki az ablakokra tapadt hátha elsőnek pillantja meg a pihenőt. Csak Jack emlékezett rá, hogy ahhoz le kell kanyarodni egy mellékútra (ami idő közben be is következett) és csak utána fogják meglátni a pihenőt.

A konvoj kicsit lelassított miközben a busz lassan billegni és enyhén rázkódni kezdett az egyenetlen földúton. Akár mérni is lehetett volna az időt, öt perc telt el és megpillantották a hatalmas üzemanyag tartályt és a körülötte álló Hammereket.

A konvoj tovább lassult, az első kocsi előre hajtott és beállt a többi kocsi által kialakított védelmi körbe. A katonák kiugrottak és elfoglalták a pozíciókat a kör belső oldalán, fegyvereiket a dombokra szegezték.

A hátsó autó hatalmasat fékezett és keresztbe fordulva állta el az utat megakadályozva ezzel egy esetleges támadást. A katonák ugyan úgy kiugrottak és alakzatba állva fegyvereiket előre szegezték a főút felé. Két katona az út szélénél guggolt le a másik három az autó fedezékébe húzódott és a hatalmas géppuska is irányba fordult.

Jól láthatóan mindenki tudta a dolgát, a busz behajtott a körbe és pontosan a hatalmas fémmel megerősített tartály előtt állt meg. Az ajtó kinyílt a sofőr az első ülésen ülő katonák kíséretében egy-kettőre leszállt és megkezdte az után töltést. Az egyik katona hátulról előre sétált és elállta az utat nehogy bárki is leszálljon a buszról.

Jack csak úgy kapkodta a fejét, hogy mindent megszemlélhessen. Az első dolog, amin megakadt a szeme építészként természetesen az üzemanyag tartály volt. Nem tűnt túlságosan biztonságosnak, annak ellenére sem, hogy fémlemezek borították, amik alighanem minden lövedéket megfogtak volna, még mielőtt az egész állomás a levegőbe repül.

Jack elégedetten látta, hogy azért a katonák sem ostobák, a kör eléggé tág volt, egy robbanás csak pár kocsit tett volna tönkre, de a katonák már annyira mesze álltak, hogy aligha lett volna komolyabb bajuk néhány zúzódásnál.

A tartályból lógó csövek (amikre most a busz is rá volt csatlakoztatva) fémhuzallal voltak körbevéve és amennyire Jack meg tudta állapítani egy tank súlyát is kibírták volna. A hadügyi építészek kreativitását tovább dicsérte az, hogy a homoknak is fontos szerepet adtak.

Az üzemanyag rendre kifolyt utántöltés közben elvégre nem lehetett tudni, mikor teltek meg a tartályok, más bázisnál ezért vízzel mossák, a földet nehogy egy szikra mindent felgyújtson. Ennél az állomásnál csak két katona volt kezében lapáttal és ahol kifolyt az üzemanyag oda homokot lapátoltak.

A föld mindent mohón magába ivott így a tűzgyulladásra kevés volt az esély, ha mégis felgyullad bármi a homoknál nincs jobb oltó eszköz.

A következő dolog, amit Jack észrevett az a rengeteg katona volt. Álmában sem gondolta volna, hogy ennyire komolyan vesznek egy utántöltést. Legalább hatvan katona volt a konvoj körül, hatvan fegyverrel és sok-sok jókora géppuskával.

A fiú tudta, hogy ezek a monstrumok akár egy sereggel is gond nélkül elbánnának nem is beszélve a katonákról. A katonák pontosan dolgoztak a sötétség ellenére is. Nem beszéltek, mindenki tette a maga dolgát. A kis csapat tagjai kihasználva a megállót felálltak és léptek pár lépést, tudták, hogy nem szállhatnak le, de legalább mozoghattak egy keveset.

A pihenő éppen annyi ideig tartott, hogy mindenki nyújtózott egy keveset (Jacktől eltekintve aki Indiana párnája maradt) és a busz is kellemesen kiszellőzött a nyitott ajtónak hála.

Az ajtó bezárult, a motor halkan felduruzsolt és alig egy perc múlva újra az úton voltak. Mindenki új erőre kapott miközben a konvoj újra felgyorsult a jobb minőségűnek mondható főútnak hála.